Az idei augusztust Nagykapos polgárai Államalapító Szent István királyunk nevével ékesítették fel. Három alkalommal gyűltünk össze, hogy első királyunk megkoronázásáról, szívbéli hazánk születésnapjáról méltóképp megemlékezzünk.
Nagykapos kenyere – kovász műhely
„Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…” így imádkozunk már ezredév óta. A kenyér, ami testi táplálék minden minőségében, lelki táplálékká válik az imádkozó ember ajkán. Nem hiába lett a magyarokat keresztény hitre térítő Szent István király napja az új kenyér ünnepe is egyben.
Augusztus 19-én Nagykapos lányai és asszonyai ezért összegyűltek, hogy valóság legyen a test és a lélek táplálását szolgáló új kenyér.
Vízzel, liszttel és sóval dolgoztak. Gyúrták, dagasztották, szakajtották a nemes matériát. Közben megismerkedtek a házi kovásznevelés rejtelmeivel.
Végül a cipóvá formázott tésztagömböket ki-ki otthona (és konyhai sütője) melegében ízletes, ropogós ünnepi kenyérré sütötte, és büszkén várhatta a másnapi szentelést és kóstolást.
„Felkelt a napunk…”
Augusztus 20-án két helyszínen zajlottak a programok. Először a Nagykaposi Református Templom kertjében álló Szent István szobor mellett emlékezett a város közönsége.
Az emelkedett hangulatot tartalmas gondolatok, karének, az egyházi méltóságok szolgálata, a nemzetiszín szalagokkal díszített kenyerek megáldása alapozták meg.
Az ünneplők ezután elkísérték Nagykapos kenyerét (kenyereit) a Városház térre, a Millecentenáriumi Turul emlékműhöz.
Néptánc nyitotta a második helyszín programjait.
Majd új gazdára talált a vándorbölcső, ami az utánunk jövő nemzedékbe vetett reményünket jelképezi.
Gyermekek ajkán csendültek fel a sorok: „… hogy történjen bármi, / Amíg élünk s meghalunk, / Mi egy vérből valók vagyunk.”
Az ifjú generáció pedig szokatlanul érett vallomással lepte meg a hallgatóságot.
És ahogy az ilyenkor szokás, Nemzeti Imádságunk harangszó ihlette dallamára kértünk „víg esztendőt” magunknak és minden magyarnak a Világban.
Az új kenyér ízével búcsúztunk egymástól augusztus 20-án. Bízva a mielőbbi viszontlátásban.
„Őseinket felhozád…”
Mi történt 24 évvel ezelőtt Nagykaposon? Emlékeznek? Emlékeztek? Folyton erről ment a beszéd: „A Turul…”
Úgy áll ott a Városház téren, mintha ezeregyszáz éve állna, és ahogy széttárni készül szárnyait, mintegy a tettrekészség emlékműve is egyben.
Pedig nem volt biztos, hogy állni fog. 1996-ban, a tomboló mečiarizmus tetőfokán szinte elképzelhetetlen volt, hogy ezt megengedik.
Mégis akadtak olyanok, akik hittek benne. Tűzön-vízen, építési engedélyen, tiltáson, fenyegetőző suttogáson át tolták előre az ügyet a megvalósulásig.
Ma körbebiciklizzük, körbegördeszkázzuk, elmegyünk mellette anélkül, hogy akár egy pillantást vetnénk rá. Pedig odamehetünk, megfoghatjuk rajta az emléktáblát, végigsimíthatjuk a Szent Korona domborművét a talapzatán. Mégsem tesszük meg minden nap.
Talán jól is van ez így. Talán ez az emlékművek sorsa: az, hogy ott van.
Krónikába illő történetét titokként őrzi.
Erről a titokról lebbenti fel a fátylat az „Őseinket felhozád …” A nagykaposi millecentenáriumi emlékműállítás története című könyv.
E könyv bemutatója volt augusztus 25-én a Szent István ünnepe köré szervezett rendezvénysorozat záróeseménye.
Ez a könyv, ez az emlékmű testesíti meg Nagykaposon és talán az egész Ung-vidéken a „még mindig itt vagyunk” érzést. A tettrekész közösség szimbóluma ez, melynek szellemében kilépünk a biztonságot jelentő árnyékból a tűző napsütésbe, elhelyezzük koszorúinkat, együtt imádkozunk – tartozzunk bármely felekezethez – és félelem nélkül, akár a rosszallással, tiltással is dacolva énekeljük el a himnuszt.
Mert még mindig itt vagyunk.
…
Részletes beszámolóink a Szent István előtt tisztelgő rendezvénysorozat eseményeiről, további fotók és videofelvételek az alábbi hivatkozásokra kattintva érhetők el:
Íz, élmény, ünnep – Nagykapos kenyere – Kovász műhely
