Szónok: Kiss Kolos. Elhangzott 2021. október 23-án, Nagykaposon, a Magyar Közösségi Ház udvarán
Az ötvenhatos forradalmi tömeg a Sztalin szobor ledöntésén ügyködik a Felvonulás téren.
Köteleket erősítenek rá, és húzni-vonni kezdik. A monumentális bronzalkotás előbb jobbra aztán balra, majd megint jobbra billen.
A tömeg némán figyeli az elképzelhetetlent…
Majd hirtelen egy nagybajuszú parasztbácsi karcos hangja töri meg az áhitatos csendet …
… mintegy megszólítva a dülöngélő generalisszimuszt:
„Ne figurázzad a táncot, Jóska! Ha menni kell, … menni kell!”
És ment. Nagy robajjal. Darabokra törve.
A kötelezően imádott, de mindenki által gyűlölt Sztalin elvtárs ezzel a nagy budapesti robajjal lépett le a történelem színpadáról.
A rendszer, amit szocializmusnak neveztek még ideig-óráig tovább álmodta a soha meg nem valósuló kommunizmus delíriumos álmát, …
… ámde ott ragadt, végleg beszorulva a ledöntött Sztalin-szobor alá, egészen a kimúlásáig.
És ki más döntötte volna rá a rendszerre önnön fejnehéz bronz-súlyát, mint a magyarok?
A rebellis nép…
Évszázadok óta ezzel a jelzővel illeti a magyarságot megannyi birodalom.
Bocskay hajdúitól, Rákóczi kurucain és a negyvennyolcas márciusi ifjakon át a pesti srácokig császári kamarillák és központi bizottságok ülésein okoztunk fogcsikorgató álmatlan éjszakákat.
Micsoda dolog ez? Miért ez a békétlenség folyton?
Hát nem tanultuk meg a császári bandériumok szuronyaitól, a kozák lovasrohamokból, a tizenhárom elveszejtett tábornok halálhörgéséből, a szovjet tankok lánctalpainak csikorgásából, hogy birodalmakkal nem akasztjuk össze a bajuszt? Hogy legjobb inkább veszteg maradni?
Bizony nem. Nem tanulunk. Minden elveszett szabadságharc, minden csepp kiömlött vér, minden kivégzett vértanú csak még édesebbé, még kívánatosabbá tették az elérhetetlennek tűnő álmot: a nemzeti függetlenséget és a szabadságot.
Így élünk mi. Így őrizzük, így lopjuk két fellángolás között már századok óta a nagykabát alatt, vacogva, fázva így bújtatjuk a zsebkendőbe csomagolt reményt…
De tinéktek magyarázzam? … Itt? … A határ innenső oldalán?
–
Így bújtatta, így rejtegette a háborútól megnyomorított, Rákosi sztálinista rendszerét nyögő Magyarország a reményt több, mint tíz éven keresztül. Míg felvirradt a nap 1956 október 23.-án.
Diákok megmozdulásának indult, de pillanatok alatt egész Budapest, az egész ország ott vonult, majd ott harcolt mellettük.
De miért is? Mi váltotta ki a nyugati filozófusok által is körberajongott szocializmus elleni forradalmat?
Hatalmat a népnek! Ezt hazudták, és minden hatalmat magukhoz ragadtak.
Azé a föld, aki megműveli! Hirdették fennen, és kolhozokba kényszerítették a gazdákat.
Szabadság! Ez volt a köszönés is. De rabságba hurcoltak mindenkit, aki nem illett bele osztályalapon a fényes jövőről hazudott rémálomba.
Elvtársnak szólítottak mindenkit. A polip, amit népi demokráciának neveztek az élet minden területét körbefonta csápjaival.
Hazudtak éjjel, hazudtak nappal. Hazudtak minden hullámhosszon.
Széles mosollyal, hátbaveregetve, bratyizós stílusban férkőztek az emberek bőre alá. „Neked is jobb lesz így… hát a családodra is gondolj… csak nem akarod elveszíteni a munkádat… ki tudja, mi történhet, hát tudod, milyen időket élünk…” úgy tettek, mintha veled volnának. Mintha a legjobb barátaid lennének. Az elvtársaid.
És a színfalak mögött – a szovjet tankok árnyékában és „baráti“ felügyelete mellett – kínzókamrák, koncepciós perek, kivégzések.
Csoda, hogy elszakadt a cérna? Csoda hogy fellázadtak? Nem is magyarok, nem is a rebellis nép lettek volna, ha nem teszik.
Persze elbuktak… A világbirodalmak között őrlődő kompország ezúttal sem vívhatta ki szabadságát.
A Vörös Hadsereg brutális hadigépezete nem hagyott esélyt a kézifegyverekkel harcoló felkelőknek. A megtorlás pedig, ami ezután következett, Hajnau táborszernagyot is elsápasztotta volna.
2400 hősi halott, 200 000 disszidens, 26 000 bebörtönzött hazafi és 229 kivégzett szabadságharcos. Az 1956-os forradalom és szabadságharc számszaki mérlege.
De hogy van az, hogy mégis itt állunk, és nem a szomorú számokat mondjuk legelébb?
Hogy hazaszeretetről és hősiességről beszélünk, és hogy minderről egyáltalán megemlékezhetünk? Hogy a Corvin köz, a Széna tér, Pongrátz Gergely és Szabó bácsi legendája előtt van ki meghajtsa a fejét?
Miért győzedelmes mégis minden legyőzetésünk?
–
Ahogy Petőfi írja: „Az idő igaz, és eldönti, ami nem az.”
Az igazságnak ebben az univerzális tudatában állhatunk itt. És bár az a bizonyos határ elválaszt minket Budapesttől, mi magyarok, mindenütt a Kárpát-medencében magunkénak nevezzük ötvenhatot.
Mi is pesti srácok vagyunk! Mi vagyunk csak igazán azok!
A beolvadás, valós identitásunk feladása – elvesztése ugyanaz a polip, és ugyanazzal a jóemberkedő, hátbaveregető stílussal próbál manapság a mi bőrünk alá is beférkőzni.
Nemzetiszín kokárdáink, zászlaink ennek tudatában és ennek ellenére díszelegnek ünnepeinken.
És ha netalán valaki, félúton az asszimilációs csúszdán gúnyosan ránk mordulna, hogy „Hűdenagy, melldöngető magyarok vagytok!”
Pongrátz Gergely, Szabó bácsi, Tóth Ilona, Mansfeld Péter, … az ötvenhatosok örököseiként így felelünk: „Nem vagyunk nagyok. Ti vagytok túl kicsik.”
–
Tisztelet a hősöknek!
Dicsőség a legyőzötteknek!
Képgaléria a nagykaposi megemlékezésről:
Fotók: Zahorec Dombháthy László
