Miképp látja egy mai fiatal Szent István királyt? Az alábbiakban Üveges Eszternek, a nagykaposi Gimnázium IV.B osztályos tanulójának ünnepi gondolatait olvashatják.
Tisztelt nagykaposiak! Tisztelt egybegyűltek!
Egy évezred van mögöttünk. Fennmaradt legendákból, történelmi ismereteink alapján próbálunk most ismét magunk elé idézni egy arcképet – Szent Istvánét. Az elmúlt századok során különbözőképp árnyalták a róla alkotott képet, így mindenki találhat kedvére valót: István, az államalapító; a kegyes keresztény király; véreskezű törvényteremtő; áldott bölcs… Vitathatatlan, hogy történelmünk egyik legjelentősebb alakjára emlékezünk ezen a napon. Nem szeretném azonban Szent István életét és érdemeit részletesen bemutatni, hiszen előttem ezt már sokan (akik erre a feladatra sokkal alkalmasabbak) megtették. Amiről beszélni szeretnék, az valami más.
Tisztelt jelenlévők!
Engedjék meg, hogy feltegyek egy kérdést, amely az utóbbi időben engem különösen foglalkoztat: Milyen értékek szerint éljük az életünk?
Azt hiszem, ez olyasvalami, amit előbb vagy utóbb minden egyes embernek végig kell gondolnia, hiszen értékrendünk részben meghatározza, milyen emberek is vagyunk valójában. Kerülgethetjük bár, kitérhetünk előle ideiglenesen, de az önvizsgálat időnként szükségszerű. Persze emberek vagyunk, különbözőképp gondolkodunk, így értékrendünk is különbözik. Vannak viszont olyan alapértékek, melyek kősziklaként állnak a tűnő időben, és amelyeket érdemes napjainkban is számba venni.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miként is köthető ez augusztus 20-ához, Szent István ünnepéhez. Elárulom: miközben azon gondolkodtam, miről is szóljon a mai beszédem, rátaláltam István király Imre herceghez írt intelmeire. Szent István fontosnak tartotta ugyanis, hogy fiát, Imrét felkészítse az uralkodásra és egyben az életre. Ennek az atyai szeretetnek és bölcs előrelátásnak állítanak emléket tanító célzatú erkölcsi tanácsai. Olvasás közben pedig rácsodálkoztam, hogy egy ezeréves szövegben olyan mondanivaló rejtőzik, amit a ma embere is magáénak tudhat.
Elsőként a hit fontosságára tér ki; a hitre, amit csakis jócselekedetekkel lehet teljessé tenni. A hit lehet közösségi élmény, de közben persze az ember sajátja, magánügye, így csak a véleményemet mondhatom: az igaz hit tulajdonképpen bizalom és cselekvés – így együtt alkot egy egészet. Kell tehát, hogy tegyünk is azért, amiben valóban hiszünk, mert cselekedetek híján a hit meghal.
Ezután egy olyan részlet ragadta meg a figyelmem, ami ugyancsak nagyon fontos üzenetet hordoz: arra emlékeztet ugyanis Szent István, hogy minden ember azonos állapotban születik, majd inti fiát, hogy óvakodjék tehát bírának lenni.
Nem tudom, a tisztelt hallgatóság hogy van ezzel, de én sajnos azt tapasztalom, hogy nagyon gyakran, úgy, hogy ennek tudatában sem vagyunk, az előítéleteinkkel, az együttérzés teljes hiányával, gőggel fordulunk egy másik személy felé, akitől talán különbözőek vagyunk, de nem többek. És erre nap mint nap emlékeznünk kellene, mert csakis a tisztelet és alázat emelhet fel bennünket.
De mindez türelemmel is kell, hogy párosuljon, ha hatalmunkban akarjuk tartani lelkünket – olvashatjuk az Intelmekben. És valóban, számtalanszor tapasztalhatjuk, hogy életünk során türelemre leszünk kényszerítve, ami ellen ösztöneink folyamatosan lázadoznak; csak akkor viselhetjük ezt jól, akkor tanulhatunk türelmet, ha sikerül békét kötnünk önmagunkkal.
És a végére hagytam azt a gondolatot, amely szerintem ebben az ezeréves műben a legszebb, és egyben a legfontosabb is. Engedjék meg, hogy szó szerint idézzem:
,,…megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva (…) légy kegyes (…) mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz.”
Maga a szó: szeretet talán csak egy szentimentális, idejétmúlt kifejezésnek tűnik. Az az érzésem, ha használjuk is ezt a szót napjainkban, csak felszínesen, nem is érintve a jelentésének valódi mélységét. Mert mi is, milyen is az a szeretet, amire István a fiát inti?
Úgy gondolom, ez az az igazi, őszinte felebaráti szeretet, amely mentes mindenfajta önzéstől, felelőtlenségtől, és amely azt jelenti, hogy vigyázzuk, őrizzük egymást sorsunk útján. Ez a szeretet pedig szuverén és szabad (még ha közhelyesen hangzik is), és én hiszek abban, hogy minden ember lelkében ott él; talán néha rejtve, máskor kitöltve minden űrt, de jelen van. Épp ezért arra kellene törekednünk, hogy nap mint nap közöny helyett kezdjünk szeretettel fordulni egymás felé.
Tisztelt emlékező közönség!
Úgy vélem, ezek azok a fő értékek, amelyek életünk alapját képezik: hit, tisztelet, alázat, türelem, szeretet. Meg kellene próbálnunk mindennapjaink részévé tenni a felsorolt értékeket, és akkor biztosak lehetünk benne, hogy életünk nem volt hiábavaló.
Ne hagyjuk tehát elveszni Szent István időtálló gondolatait, örök érvényű igazságait a hétköznapok sodrásában, és ünnepeljük ma államalapító királyunk mellett egymást is, és picit önmagunkat is – hogy élünk, itt vagyunk, értékesek vagyunk!
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Elhangzott 2020. augusztus 20-án Nagykaposon, a helyi Csemadok által szervezett Szent István-napi ünnepségen.
