A kukából szakadt alakok szedegetnek. Fél kézzel. A másikban oldószeres zacskó, olykor szippantanak egyet-egyet.
– Állatok – helyezi el őket a közép-kelet európai realitásba atlétatrikós úriember, négy sör és ugyanennyi kommersz borovicska után, kezében lágyan füstölgő csempészett ukrán cigarettával. A közeli festékes bolt-drogériában a C-6ooo-es hígítót, régebbi nevén acetont ki sem teszik a pultra: a penetráns szagot árasztó szipózók villámgyorsan kivásárolják. Aki ilyen anyagokkal dolgozik, ismeri a dörgést, szólni kell az eladónak, aki máris hozza a hátsó raktárból. Így az áruval tömött pultokon mindig van egy üres hely: a C-6000-esé. A mámoros alakok aztán csámborognak úton-útfélen, kerítésen másznak át zombi-állapotban, s ha netán egy jó nagydarab őrző-védő kutyuska a torkukra rakja méretes tappancsait, hát istenem. Kinek is hiányozna egy ilyen rongyos? Még a saját anyjának se. Az is biztos mindig be van lőve, nem? Ezek mind ilyenek, nem?
Az oldószerre azért pénz kell, valamennyi. Kéregetnek a nagyáruházak előtt: a szabvány megszólítás ”bácsika”, avagy ”főnök”, és okvetlenül szerepel benne a jóisten is, aki a nagylelkű adományozót mindenképpen megáldja. Élelmiszerre igazából semmilyen hajléktalannak nincs gondja. Amennyit kidobálunk, mi, gádzsók, jók és józan életűek, az bőven fedezi a napi kalóriaszükségletet. Csak az a kis mani kéne a szerre…
Van, aki ad. A többség nem. Akinek van még lelkiismerete, az hazudik: – „Nincs apróm.” „Bedobtam az automatába.”, stb. A többi elküldi a kéregetőt olyan helyre, ahol biztos nem fér el. (Most már). Esetleg a helyi szociális osztály igazgatójához, név szerint. Van, aki a kukába behajlót, zsupsz, a két lábánál fogva bekukázza. Teheti: egy-kilencvenöt magas, fitneszterem-béli fehérjéken nevelt vonagló izmokkal.
Ifjabb nemzedékünk immár a partidrogokon szocializálódik, elektromos cigarettát szív és édes, ámde méregerős löttyöket döntöget magába, a mielőbbi hatás végett. Ami be is következik. Szabadtéri vállalati buli: a közeli lucernásban egy fej fel-felemelkedik. – Ezekkel nem lehet- hörgi utolsó erejéből. – Mondom, most ittam meg egyet, beszélgessünk… csak hajigálják befelé a féldeciket. És csak a munka meg a munka… vagyunk ott eleget, nem? Félóra alatt mindenki berúgott.
Lebukik a szép zöld lucernásba, reméljük, ma nem kaszálnak.
Természetesen folyik az elszánt harc kábítószerek és az alkohol ellen, ugyanakkor egyre több alkohol és drog fogy. (Ahogy Hofi Géza, a régi humorista mondta: – Nyugaton… harcolnak az alkoholizmus ellen. Nálunk… van harc. És van alkoholizmus.) A régi átkosban egy faluban egy részeges volt, mint ahogy egy falu bolondja, egy párttitkár, stb. Ma egy falu fiatalsága egy hétvégén a sárga földig leissza magát, szó szerint. Másik faluban este hat után abszolúte lehetetlen sofőrt találni, mindenki bevette a maga adagját és az élelmiszerbolt vezetője határozottan álltja: a legmenőbb áru a „Jolánka”, alias „csucsu”, az olcsó, ütős gyümölcsbor, aki issza, tényleg hamar elcsucsul.
Lehet- e egyáltalán másként? Lehet-e hit-isten-kapaszkodó nélkül egyebet tenni, mint legalább napi olcsó mámort keresni, jobb híján, kizárásos alapon? Ha így van, legyen mindenkinek joga a mámorra, hisz- amint az köztudott- egyenlők vagyunk, de nem egyformák? Kiflire kunyerált pénzt acetonra költeni lehet szabadságjog, talán az utolsó? Ne ítélj, hogy ne ítéltessél? Vagy legalább ne ítéljen az, aki egy folyót leengedett a torkán és hektárnyi dohányültetvényt letüdőzött eddig még csak nem is hosszú élete során?
Mindennapi mámorunkat add meg nékünk ma és így reméljük, hogy a holnapi nappal is megbirkózunk valahogy.
Eastman
(Eastman a https://eastendman.blogspot.com blog írója.)
