Megkérdeztük Kiss Kolos képviselőjelöltet
Kérem beszéljen magáról, mondja el azokat a fontos dolgokat, amelyeket a választóknak tudniuk kell Önről, mielőtt szavazni mennek.
Kiss Kolos vagyok, nagykaposi polgár, vállalkozó, családapa. Nagykaposon nőttem fel, itt jártam iskolába, ezt a várost és az Ung-vidéket tekintem szülőföldemnek.
Bár hozzávetőleg tizenöt évig Magyarországon éltem, tanultam és dolgoztam, ezidő alatt is mindig ide jöttem „haza”.
Immár több, mint tíz éve végleg letelepedtem szülővárosomban. Hazatértem. Családot alapítottam, boldog házasságban neveljük kisfiunkat Ádámot feleségemmel, Andreával.
A hétköznapjaimat a munka tölti ki. Az édesapám, Kiss Árpád által alapított autósboltot és szervizt vezetem 2013 óta, és mint egyfajta kultúrmisszió és hobbi, könyvesbolt-sarkot is kialakítottam az üzletemben, ahol magyar nyelvű könyveket tartok.
Mindezek mellett az utóbbi években a helyi és az országos közélet is meghatározó szerepet tölt be az életemben. Jelenleg a Szövetség Nagykaposi Alapszervezetének elnökeként politizálok.
A PontMa Polgári Társulás valamint a Csemadok helyi szervezetének tagjaként igyekszem kivenni részemet a nagykaposi kulturális élet szervezéséből is.
A nagykapos.ma internetes híroldal alapító szerkesztőjeként barátaimmal arra törekszünk, hogy a szűkebb régió és a nagyvilág híreit közvetítsük a helyieknek érthetően, magyarul.
Hogyan és mikor lépett a politika mezejére, melyek voltak azok az események, vagy momentumok, amelyek megerősítették, vagy el akarták téríteni a politikától?
Ha minden részletet el szeretnék mondani, egészen kisgyerekkoromig kéne visszamennem a dédszüleim és a nagyszüleim elmesélte történetekhez. De azt hiszem, a rendszerváltás éve, 1989 volt az a meghatározó pillanat, ami a közélet iránt érzékennyé tett. Tizennégy éves kamaszként szivacsként szívtam magamba az igazság, a demokrácia, a szabadság eszméit, melyek a kommunista rezsim repedésein keresztül néhány hét alatt a felszínre törtek. És igazolták mindazt, amit a felnőttek csöndes beszélgetéseiből addig összeszedtem a világ dolgairól.
Aztán a következő mérföldkő a kétezres évek eleje volt, ami már Magyarországon ért. Fiatal felnőttként belevetettem magam a polgári körös mozgalomba. Olyan érzés volt, mintha szabadságharcot vívnánk a gyilkos kommunista rezsim lopva átmentett gazdasági és hatalmi hálózata ellen. Még ma is azt hiszem, hogy ezt tettük. És jól tettük. Magyarország ma sok tekintetben szabadabb ország, mint a magát liberális demokráciaként ünneplő nyugat.
Aztán hazatértem. Úgy emlékeztem a kilencvenes évek közepéről Nagykaposra, mint élő, aktív városra, ahol a magyarokat letörni akaró mečiari rezsimmel szemben a közösség bátran kiállt, és emlékművet állított az ezeréves Magyar Államiságnak. Fájó volt látni annak a jeleit, hogy ez a régi fény megkopott. Hogy az emberek egy jelentős hányada máshol keresi a boldogulást, mert a régió nem biztosít számukra és a gyermekeik számára jövőt.
Igyekeztem a magam módján állni a sarat. Például azzal, hogy amikor a városban működő magyar könyvesbolt megszűnt, a saját boltomban próbáltam visszamenteni a magyar írott szóhoz való hozzáférést.
Természetesen a közélet sem hagyott hidegen, és nagyon szurkoltam a felvidéki magyar erőknek, hogy a parlamentben megcselekedjék úgymond azt, amit megkövetel a haza.
Tanúja voltam, ahogy kettészakadt az egység, és az, ami addig egy volt, önmagát kezdte el marcangolni. Majd az egyik rész a sötét oldal csapdájába esett, és a 2020-as választásokon magával rántotta nemzeti konzervatívjainkat is. Hosszú idő után parlamenti képviselet nélkül maradt a Felvidéki Magyarság.
Végül is ez volt az a mérföldkő, ami aktív politikai szerepvállalásra sarkallt. Leginkább az a televíziós elemzőműsor, melyben önelégült mosollyal jelentette ki az egyik szakértő, hogy „a magyar etnikai alapú politikára nincs többé választói igény”. Ez eléggé felpaprikázott. Úgy éreztem nem várhatom meg, hogy Kossuth Lajos majd „még egyszer azt üzeni.” Cselekedni kell. Most. Szerencsére ezzel nem voltam egyedül. Itt, Nagykaposon is… de az egész ország déli „magyar csíkján” megmozdultak azok, akik nem akarták veszni hagyni azt, amit úgy hívunk, Felvidék.
Milyen értékek és elvek szerint gondolkodik, és éli életét?
Van egy félig tréfás, félig komoly mondás: „Aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve. Aki pedig negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.” Valahogy így alakultam én is. Bár az én ifjúkori liberalizmusom távolról sem az volt, mint amit ma liberalizmusnak neveznek. A szabadságeszményt nálam Petőfi és az Ötvenhatos Pesti Srácok testesítették meg. A lángoló hazaszeretet inkább jellemezte az ifjúságomat, mint a minden ellen való lázadás ösztöne.
Aztán óhatatlanul jött a felnőtté érés kora, a világ mélyebb megértése, és valóban: mire megközelítettem a negyvenedik életévemet, a keresztény konzervatív értékrend vált a szellemi iránytűmmé. Isten, a Haza és a Család az eszményemmé.
Egyébként pedig: a mai, megbolondult világban konzervatívnak lenni szerintem a legforradalmibb cselekedet.
Meggyőződésem, hogy a progresszió, a haladás a múlt korok biztos alapjaira kell épüljön. Mert kártyavárként omlik össze minden világjobbító eszme és mozgalom, ha „a múltat végképp eltörölni” szándékozva érkezik.
Mit jelent Önnek a Nemzet fogalma?
Szaladdin szultántól, miután elfoglalta Jeruzsálemet, és elűzte a kereszteslovagokat, megkérdezték: „Mit jelent Jeruzsálem elfoglalása?” A szultán kis gondolkodás után így felelt: „Semmit… és Mindent!”
Ugyanez igaz a Nemzet, a hazaszeretet fogalmára is. Lehet élni nélküle. De akinek a szívében élnek a dalok, a versek, a hősök emléke, Dobó, Rákóczi, Damjanich, Pongrátz Gergely… aki érzi és érti, hogy Magyarnak lenni a Felvidéken kereszt, de egyszersmind büszke gyönyörűség, az tudja, hogy élni ugyan lehet hazaszeretet nélkül, de az ilyen élet üres, tartalom nélküli.
Ahogy Szaladdin is tudta: nem számít, hogy Jeruzsálemet elkerüli minden kereskedelmi út, hogy nehezen védhető, hogy alig lehet vizet találni… ha nem a tiéd Jeruzsálem és a szent helyek, nincs semmid.
Miért látja szükségesnek, hogy Szlovákiában a magyarság nemzeti alapon politizáljon?
Mert nincs más választása. A nevéből fakadóan – „magyarság” – nemzeti közösségként azonosítja magát. Így azonosítjuk magunkat. Magától értetődik tehát, hogy nemzeti alapon szervezzük meg önrendelkezésünket és képviseletünket az állam regionális vagy országos döntéshozó szerveiben. Sajátos kisebbségi helyzetünk nem teszi lehetővé, hogy ideológiák mentén széttagozódjunk. Megtehetjük persze, de akkor az, amit Felvidéki Magyarságnak nevezünk, végleg az asszimiláció útjára lép. Kikopunk ebből az országból, és csak néhány történelmi emlékhely, kurta feljegyzés marad utánunk. Ez ellen én minden erőmmel küzdeni fogok.
Nagyon sok ember kiábrándult a politikából, és úgy véli, hogy a politika nem a tisztességről és becsületességről szól. Ön szerint hogyan lehet visszanyerni ezeknek az embereknek a bizalmát? Ön hogy érzi: a Szövetség programja mennyire megvalósítható és számon kérhető majd a választások után?
Erre nincs egyetemes válasz. Erkölcsös és erkölcstelen emberek vannak. A képviseleti demokrácia a bizalomról szól. Ha egy erkölcstelen politikus megszerzi a bizalmat, mandátumot szerez. Ha egy erkölcsös ember szerzi meg, ugyanúgy mandátumot szerez. A végeredmény persze nem ugyanaz.
Az, hogy egy politikus legbelül, a saját lelkiismeretének bugyraiban melyik irányba fordul el végül, azt talán József Attila Két hexametere írja le találóan:
„Miért legyek én tisztességes, kiterítenek úgy is.
Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is.”
Az első vagy a második leszek én? A választónak bizalmi döntést kell hoznia. Csak halkan súgom: a Jóistenhez imádkozom tartásért és erőért, hogy én, ha a sors úgy hozza, a második legyek, és ne kísértsen meg az első.
A bizalom megtartása vagy visszaszerzése csakis alázatos, kemény munkával lehetséges. Persze mindaddig ez üres frázis marad, amíg nem tudjuk bizonyítani, hogy ezt komolyan is gondoljuk. Bizonyítani pedig csak úgy lehet, ha ott vagyunk a parlamentben. Ebből aztán sajnos egy saját farkába harapó kígyó: ok-okozati csapda lesz.
Ha most az előttünk álló választásokra tekintek, magára a kampányra, nekünk jelölteknek az a feladatunk, hogy a fent említett bizalmat megszerezzük. Azt hiszem, az őszinteség az egyetlen eszköz, ami a megrendült bizalmat a választásokig hátralévő időben még megerősítheti.
Jelölttársaimmal arra készülünk, hogy az Ung-vidéki településeket végiglátogatva őszintén elbeszélgetünk az emberekkel. Várom a találkozásokat. Bizakodó vagyok.
A Szövetség programjában a déli, magyar lakta régiók felzárkóztatása egyik fő célként szerepel. Ön, mint ennek a régiónak lakosa, ismerője, és velünk együtt a hátrányos helyzet elszenvedője miben látja a kiugrási lehetőséget, amely ezt a régiót felemelheti?
Sokan célként a munkahelyteremtést, az infrastruktúrafejlesztést jelölik meg. Én igazítanék egy kicsit a szemléleten. Véleményem szerint ezek nem célok kell legyenek, hanem eszközök.
Fő célként az Ung-vidéken az emberek itthon maradását, a szülőföldön való boldogulást jelölném meg. És a fent említett eszközök mellé további eszközöket rendelnék. Azokat összehangoltan, tervszerűen, a célnak alárendelve alkalmaznám.
Kulcskérdés a fiatalok itthon maradása például. Úgy hiszem, a kelet: Bodrogköz és Ung-vidék megérdemelne egy kihelyezett főiskolai kart – amire volt már példa. Sajnálatos, hogy megszűnt. Egy diploma megszerzésének lehetővé tétele évekre itthon tartaná fiatalok tucatjait. Csak abba gondoljunk bele, hogy a főiskolások másképpen élnek, nyüzsögnek, más, komolyabb kulturális igényeik vannak. Szerintem ez gazdagítaná és életet lehelne a régióba. És előrevetítené a már említett szülőföldön való boldogulás különböző lehetőségeit.
Mindehhez azonban akarat kell. Aminek érvényesülése a választásokon dől majd el.
Van-e a Szövetség programján belül olyan terület, amelyet szívesen felvállalna, mert úgy érzi, a szívügye, és abban eredményesen tudna dolgozni?
Az egyik legnagyobb kihívást Felvidéki Magyarként önmagunk igazgatásának ügyében látom. A természetes régióhatárok legiszlatív szintre emelését említeném példaként. Itt most konkrétan Ung-Vidék és Bodrogköz egy járásba történő egyesítésére gondolok. Azután kulturális és oktatási önrendelkezésünk kiharcolását és megszervezését tartom nagyon fontos és izgalmas feladatnak. Hogy ne egy ilyen-olyan színezetű pártkatona miniszter döntsön az iskoláink, kulturális intézményeink, horribile dictu a magyar iskolák tanterve felől. Hanem mi magunk.
Mit üzen a választóknak, mi az, amit tudatosítaniuk kell a szeptember 30-i parlamenti választások kapcsán?
Három dolgot szeretnék elmondani némileg mozgósításként, ha szabad:
Előszöris: Mindenki menjen el szavazni!
Mert az is szavaz, aki nem szavaz. Aki nem vesz részt a választásokon, az nem tudja ezzel megbüntetni a rendszert. Legfeljebb azt éri el, hogy távolmaradásával azokat segíti hatalomhoz, akiket a legkevésbé szeretne ott látni.
Másodszor: Aki magyar, velünk tart!
A nagy pozsonyi szlovák pártok nem fogják fejleszteni, felzárkóztatni azokat a vidékeket, ahol magyarok élnek. Eddig se tették, ezután sem fogják. Csak magunkra számíthatunk!
Harmadszor: Add tovább!
Mondd el otthon a családban, mondd el a munkahelyen a kollégáknak, mondd el a focimeccsen a barátoknak, mondd el a barátnőknek a zumba tréningen, hogy:
Mindenki menjen el szavazni! Aki magyar, velünk tart! Add tovább!
Köszönöm a beszélgetést. Sok sikert kívánunk a Szövetségnek, és személyesen Önnek.
Köszönöm szépen a lehetőséget.
