Arról, hogy hogyan menekült meg a világ egy barátságos futballmérkőzés és az azt követő nem kevésbé barátságos italozás által

A barátságos öregfiúk-mérkőzés legfőbb, ha nem is rögtön szembetűnő sajátossága az igazi, hamisítatlan demokratizmus. A játékosok átlagéletkora inkább az ötven, mint a negyven felé tendál, s most már igazán csak a tehetség számít. Befolyásos apuka immár nem folyásolja be az edzőt – érdekes módon sosem olyan apuka nyomigálja csemetéjét, aki egykoron maga is biztos kerettag volt, inkább csak azok a kedves apucik, akik olyan, de olyan falábbal rendelkeztek… ha azt mondjuk, hogy a szú hallhatóan percegett benne, még keveset is mondtunk…

A játékosok nagy része civilben immáron maga is tökkopasz apuka. Még akár befolyásos is, de az ő egykoron befolyásos tökkopasz apukájuk immáron régen künn porlad a kakukkfüves temetőben. Tíz percnél többet szaladgálni úgysem bír már senki sem. S milyen jól ismerik már egymást. A balszélső pont olyan csellel próbál elmenni balszélen, mint tizenöt évvel ezelőtt, és a hátvéd ezt már „fejből“ tudja. Nyugodalmas párharc ez, mint két öregedő szarvasbikáé, vagy mint két nyugdíjas szamuráj harcosé. De hogy nem vennék komolyan…? Pont úgy veszik, mint tizen- valahány évesen… Vérre megy itt minden, kérem… Akár igazira is… Egy ilyen valódi barátságos mérkőzés után a játékosok nagy része hetekig csak sántikál meg nyöszörög a munkahelyén… na meg persze fürdik a dicsőségben és némi vonakodás után harmincötödször is hajlandó elmesélni szűkszavúan, alig félóra alatt, hogyan is volt tulajdonképpen az a gól… Hisz ugyanaz az akarat munkál még mindig bennük, amely annak idején valamennyiüket a vidéki pályák hepehupás gyepére kényszerítette.

A zöldgyepen mégiscsak negvalósult valamilyen fajta demokratizmus. Az egykori villám- bekk az idők folyamán öregfiú-zsaruvá változott és sem neki, sem a doktor úrnaknem derogál, hogy egy poszton váltják egymást tízpercenként a hiányos fogazatú falu őrültjével. Végül is őrült lehet mindannyiunkból e stresszes létformában, s ez a folyton vigyorgó srác akkor, ott, az iskolapadban még semmivel sem volt őrültebb a többinél. Akikből orvos, traktoros, biztosítási ügynök, állatgondozó, polgármester, regényíró lett.

Nem mindenki bírja egyformán a gyűrődést.

Sanyi barátunk, a táskásszemű alkoholista viszont csodálatos módon bírja. Egynehány táskával tán több lett állandóan könnyben ázó két szép kék szeme alatt. És ezek már inkább termetes utazótáskák, mintsem afféle törékeny báli retikülök, mint ifjúságának hajnalán, mikor a mámorhoz még egy-két söröcske is elegendő volt. Érdekes módon Sanyi mindig olyan, mint azelőtt volt. Valószínűleg így született, táskásszeműen és örökös könny áztatta látószervekkel, göthös pipaszár-lábakkal, melyeken még a legacélosabb akaratú zokni is másodpercek alatt lanyha harmonikává hanyatlik. Sanyi marad Sanyinak. Nem mondom, hogy valami egetverő nagy ritkaság lenne, mert egy-két ilyen Sanyi mindenütt van. Sanyi minden áldott vasárnap meccsre megy, rendületlenül, aztán mindig a kocsmába. S ez az egész már oly régen zajlik, s oly rendszerességgel, hogy a dolog minden szörnyűséges volta mellett van benne valami tiszteletreméltó is.

Minden csapatban van egy valaki, akinek egyszerűen be nem áll a szája. Nem csak hogy finom részletességgel kommentálja saját csapattársai teljesítményét és becsmérli az ellenfélét, hanem még marad energiája a mindig mindentudó közönséggel is vitatkozni. És egyetlenegy ilyen nagyszájú a bíró életét is egész egyszerűen megkeseríti. Nem mintha bármely bíró nem érdemelné meg, hogy az élete megkeseredjen. Sok-sok eladott meccs, kalandos szökések oltalmazó kukoricatábla rejtekébe a felhevült szurkolótábor elől, elfogás esetén sűrűn csattanó pofonok emlékei hemzsegnek a futballbírák sötét múltjában. Bírónak lenni igen jó kereseti lehetőséget jelent már a legalsó, a “libalegelős” osztályokban is. Minden meccs már eleve eladott- megvásárolt, és mindkét csapat vezetői roppant elégedetten mennek haza a péntek- szombat esti lefizető körutakról. Rendesebb bíró meccs után visszaadja a lóvét – az egyik félnek.  „Megpróbáltam mindent, fiúk, hiába, láttátok, hogy nem ment!“ – és így is jól jár, hisz a győztes “honoráriuma” a zsebében maradt. De olykor, ritkán, meccs előtt is, mondván áperté: – Bocs, fiúk. Az ellenfél többet fizetett.

Per pillanat a játékosok között is van egy bíró, a szerencsétlen. Nem ilyen nyugodtan fog lemenni a pályáról, mint ahogy most feljött. A játékosok és bírák közötti ősi permanens gyűlölség öntudatlan áldozata lesz ő. Hát rúgják is alaposan, ahol érik. Puff, ez azért kemény volt. Lesántikál, fortyogva. Az ordítozós hozzá még szóban is terrorizálja:

– Emlékszel, nyóc éve, ezzel és ezzel játszottunk? Hatezerért adtad el a meccset! Mikor meg fel akartunk menni,  hiába vittük el a fél disznót, mi? Hol az a fél disznó, mi? Megetted, mi?

És így tovább, ebben a kedveskedő hangnemben. Az ordítozós ezt akár órák hosszat is képes folytatni. Szinte már meg is sajnáljuk a szerencsétlen áldozatot, csak az utolsó pillanatban kapunk észbe. Azannyát, hát nem majdnem megsajnáltunk egy bírót?

Pista ma valahogy nem önmaga. Még mindig képes az egész meccset egyfolytában végigrohangálni – ezzel a furcsa tulajdonságával mindig is egyedül volt  a mezőnyben – de ma, valahogy… nem önmaga! Mintha nem figyelne oda igazán. Nincs benne a lelke, ami máskor úgy benne szokott lenni. Ezt kérem, észrevenni. Focipályán nem lehet sumákolni egyáltalában. Vagy van lélek, vagy nincs! Szegényt most vágták ki a tanári állásából, vagy harminc év tanároskodás után. Eléggé nehéz lehet az ilyesmit megemészteni, nem mintha valaha is lettem volna tanár. (De raktáros voltam és az majdnem ugyanaz.)

Istenem, azért az, hogy Pistát kivágták, nem egy olyan fene nagy szenzáció. Itt lassan már senkinek sem lesz munkahelye. Viszont lehet fóliázni munkanélküliként meg csempészett cigit- benzint- pálinkát árulni. Mesés gyorsasággal bukkannak fel az új kocsik a városban, a hozzájuk tartozó munkanélküli tulajdonosokkal. Ez a Pista ügye meg persze nem teljesen kóser. Kissé idegesen vigyorogva meséli a szünetben: hivatalosan azért engedték el, mert nem tud magyarul. Namármost egy szlovákiai szlovák iskolában az azért több, mint furcsa. Inkább az szokott baj lenni, ha valaki éppenhogy tud magyarul, pláne, még ha direktbe vállalja is. Magyarul meg szinte mindenki tud, a szlovákok is, naná, hisz java részük nagyszülei még fikarcnyit sem értettek államnyelvül.

Pista persze erősen sérelmezi a dolgot. Ismerik azt a rettenetes igazságtalan-a-világ- érzést, amely mindannyiunkat elfog, ha rettentő társadalmi erőkkel kerülünk szembe? Amelyek ellen semmit, de semmit nem tudunk tenni, akármilyen sértődötten is jártatjuk a szánkat?  Pista dühös az egész világra par excellence, a szünetben behörpint két kupica szilvóriumot, noha nem szokott. Nem hogy nem szokott, még enni sem eszik úgy, mint a normális emberek. Valami makro-izé étrend, csupa bogyó, mag, gyökér. Az ilyen Pisták miatt lehet aggódni, mert semmilyen diéta, természetgyógyász, agykontroll, se semmi egyáltalán nem tud felvértezni az ilyen álnokul hátulról jött hatalmas pofonokkal szemben. Még ha itt-ott belenyal a szilvóriumba, lehet, hogy magához is jön tőle, például rájön, hogy ez az átokverte munkanélküliség igazából azon ritka alkalmak egyike, mikor majdnem egyik napról a másikra megváltoztathatjuk akár az egész életünket. Komplett! Na hálistennek, vége. Izzadtan és porosan nyújtogatjuk egymásnak a kezünket, majd ballagunk a lerobbant kis öltöző felé, ahol remélhetőleg már jól lehűlt az a láda sör a csepegő zuhany alatt. Ez afféle gyorssegély a kiszáradt öregfiú-torkoknak, na meg egy üveg pálinka is, hogy ne fázzanak szegények a zuhany alatt. Mert meleg víz persze nincs, de ezen nem is ütközik meg senki. Miért lenne? Ebben az öltözőben? Sose volt.

Az ordítozós-játékos már a szerencsétlen bíró-játékos vállát püföli nagy röhögve: – Ugye, nem haragszol? – az meg próbál úgy tenni, mintha tényleg nem is haragudna.

A közeli kocsmában lenyugszanak a kedélyek. Gyönyörű csapolt sörük van, békebeli habpárnával. Ismét szilvórium, míg jön az a jó kolbászos-szalonnás paprikáskrumpli “repegetett” tésztával. Hát ezt meg honnan szedték? Ezt a jó magyar ételt ebben a rusznyák kocsmában? Na jó, magyar étel, ugye, a krumplit Kolumbusz hozta Amerikából, a paprika se a Kárpát- medencében termett, meg szalonnát se igen füstöltek őseink Lebédiában.

A vendéglátók kapitánya egyszer-kétszer még megkínálja a vendégeket, személyesen járkálva asztaltól asztalig, aztán már nem is kell kínálgatni senkit. Vészes gyorsasággal apad a szilvórium szintje a karcsúnyakú palackokban, gyönyörű habzó kristálytiszta sörök jönnek seregestül, faros- mejjes menyecskék által cipelve, akik visongva és kacarászva nyugtáznak minden egyes férfibókot, ami ennyi szesz után férfiszájakból kihullik. Megjelenik a hazai csapat mintegy negyvenkilós, de legalább nyolc dioptriás félgömb-akváriumokat a szemén hordozó törzsszurkolója, aki villámgyorsan leszlivovicázza magát az abszolút közlékenység szintjére. Ezután mintegy két és fél óra hosszat meséli, milyen ivászatokat csináltak az erdészek anno, amikor ő náluk sofőr volt, hol, mikor, mennyit, kivel ittak, hol álltak meg hányni, satöbbi. Hogy lehet ennyi mindenre emlékezni?

Pista, sikeresen feledve munkahelyi sérelmeit, valószínűtlenül csillogó szemmel már első ligás élményeit meséli: – Játszani akartam, érted? Nem ülni a kispadon, érted, hiába kínáltak fix helyet, hazajöttem…

Jól van, Pista, nyugodjál meg, igyunk egy gyűszűnyit. Sokunkból lehetett volna első ligás, percenként új mintázatok bukkannak fel az élet lassan kötődő pulóverében és minden új lehetőségben még ezer más lehetőség csírája rejlik. Ki meri azt mondani, hogy ő mindig a lehető legjobban választott? Ki az az öntelt, aki ki meri mondani:: – Az én életem helyes volt! – nem véve tudomást az ezernyi jobb életről, amit bután és gőgösen elszalasztott?

Nóta! Férfikar, többszólamú rusznyák eredeti. Egy aranyfogú bariton búsan dünnyög, leányról, borról, életről. Még több sör és még több pálinka érkezik és a vendégek asztalától magyar nóták csendülnek fel bátortalanul. Ezek már műdalok és több szólamban sem tud énekelni senki sem. Úgy tűnik, a rusznyákok sokkal jobban elviselték az uniformizálódó élet mindennapos támadásait. Azért kedvesek: “Az a szép, az a szép… ” – éneklik váratlanul. Száll az ének a csillagos keleti égbolt alatt. A világ elsüllyedt valahol, csak a fényesen kivilágított kocsma maradt, tele jókedvű, barátságos, éneklő, zúzódásaikat tapogató öreg futballistákkal és öreg drukkerekkel. Minden baj és minden bánat kívül maradt a ragyogó neonok vonta varázskörön. A látóhatár mögött fanatikus terroristák fejeznek le naiv kis egészségügyi missziósokat, az új világ új laboratóriumaiban új és még rettenetesebb kábítószereket kotyvasztanak, és mindenütt, szokás szerint, emberek milliói pusztulnak el szörnyű kínok között. Minden percben és minden másodpercben ott leselkedik a gonosz, a keskeny élet-ösvény mindkét oldalán, csaholva és szűkölve a türelmetlenségtől, noha úgy hiszi, egy napon úgyis az övé lesz ez az egész. De most, e pillanatban, a kocsma sárga fénykörében az egymásnak felelgető rusznyák és magyar dalok incselkedésében, a környezetidegen csipetkés-kolbászos paprikáskrumpli és hosszúnyakú szilvóriumos üvegek és kedves korsó sörök között a nyüszítő gonosz ideiglenesen vereséget szenvedett. Ismét tovább élhetünk egy nappal, egy héttel, egy hónappal. A világ ismét megmenekült.

További írások: https://eastendman.blogspot.com/