Kérem szépen, minden férfi életében elkövetkezik az a pillanat, mikor egy szemrevaló menyecske beköszön, hogy „csókolom”. Kezdetben ez igen vicces. Hát hová tette a szemét ez a fruska, nem látja, hogy hány éves vagyok? Mi vagyok én, nagypapa? A feneketlen férfibüszkeség aztán újabb csapásokat szenved, mikor más szemrevaló menyecskék átadják helyüket a villamoson, majd megpróbálnak átvezetni a zebrán. Nincs mese! Ha itt az idő, a legöregebb kafferbivaly is elvonul az elefánttemetőbe, ahogy azt a közismert kelet-afrikai mondás tartja.
Persze azért vannak kivételek. Például én. Most is, ugye, várakozunk a kerületi oltóközpont füves udvarán e nehéz vészterhes, vírusos időben, a két gyerek unja magát. Kártyázunk a fapadon, vagy egy apró gumilabdát dobálnak egymásnak, míg én a padon bambulok.
És ekkor történt. Szolid eleganciával öltözött hölgy, afféle szemüveges intellektüel halad el mellettünk. Visszanéz, mosolyog. Egy kicsit azért körülnézek, de hát más tényleg nincs a közelben. Jól van. Szakállam erősen deresedik, és van két viszonylag kiskorú gyerekem. Na bumm, láttunk már ilyet.
A nő öt perc múlva visszafelé jön, és úgy mosolyog, mintha valami különösen váratlan nagy szerencse érte volna. Ugye, azért még tartom magam. Nem híztam el például. Annyira. És a deresedő halánték, hát igen, az még mindig nagy vonzerő, legalábbis ezt állítják a Nők Lapjában. Mert egy deresedő halántékú férfi már megélt egyet s mást az életében. Ezért deresedik. Bármi is történt eddig, kivívta magának a jogot, hogy deresedő halántéka legyen, és kész.
A nő meg leül, öt méterre, egy nyilvánvalóan kényelmetlen, szocialista rendszerből hátramaradt vasbeton izé, szóval egy olyan betondarabra, amit annyira nehéz szétverni, hogy inkább otthagyják még kétszáz évig.
Ül, és – pestiesen szólva – fixíroz. Szembenéz velem, a deresedő halántékúval, egy érett, szemüveges intellektüel.
Talán nem kapott meg valamit az élettől. De hát mit nyújthatnák én neki? Egy nős, családos, viszonylag boldog házasságban élő… érett korba érő… mit? Pillanatnyi oázist a mindennapok szürke pusztaságában? Hogy ha máskor, más körülmények között találkozunk, talán mindkettőnk sorsa másként alakul? Hát mely kegyetlen sors viharának villámfényei mellet találkozik két magányos bárka az élet vadul hullámzó tengerárjában – véletlenül?
Két gyerekem jön a gumilabdával, röhögnek, hogy majd feldőlnek.
– Apja, te meg hogy nézel ki?
Mi az, hogy hogy nézek ki, jól nézek ki. Lezser, ámde sportos eleganciám számtalan elismerő tekintetet váltott már ki évtizedekre visszamenőleg.
– A fejed…
Reflexszerűen végigsimítom tar koponyámat, hát igen.
Luca lányom kapott nemrégiben egy új lila hajpántot, amit két éktelen nagy, puha, szőrös, lila golyóbis ékesít. A labdázás hevében, míg én a padon révedeztem, észrevétlenül a fejembe nyomta, ahogy később kifejezte magát, „mert idegesítette”.
Leveszem a két nagy szőrgombócot, lehetőség szerint feltűnés nélkül. A csinos, szemüveges intellektüel elvonul, ha jól látom, rázkódik a válla.
Hát, megértem. Ősz hajú vénember kártyázik egy padon, fején két, birsalma nagyságú, lila, szőrös gombóccal.
Szép. Itt az ideje, őszülő halántékú kafferbivaly, hogy keress egy árnyas helyet bármely zsúfolt elefánttemetőben. Mindenki hagyjon nekem békét.
További írások: https://eastendman.blogspot.com/
