Tankok, gyertyák, bakancsok… és a túlsó part

1956 november 4.-én, nem egészen két héttel a budapesti forradalom kitörése után a Szovjet Hadsereg nagy erőkkel tért vissza a szabadság lázában égő magyar fővárosba, elsöpörve azt a reményt, hogy a Szabadságharc ezúttal nem volt hiábavaló. Hogy a független Magyarország álma 400 év után végre maradéktalanul valóra válhat.

Nem így történt. Sőt, a forradalmat leverő Szovjet tankok érkezésével egy a Hajnau táborszernagy emlékét idéző megtorlási hullám vette kezdetét.

Már nem tudni, mikor kezdődött. Talán már a következő esztendő – első évfordulós – hűvös novembere elhozta a civil kurázsi kis lángocskáját a szívekbe, de tény, hogy szokássá vált minden tiltás és fenyegetés ellenére november 4.-én egy szál gyertyát helyezni a ház ablakába.

A legyőzött magyarok igy, e kicsiny gyertya fényénél emlékeztek meg évről évre hazájuk meggyilkolt szabadságáról. A szovjet elvtársak, és honi talpnyalóik pedig nem is sejtették, hogy úgy jártak, mint Arad után az osztrák sógorok. A durva megtorlás, a kivégzések és zaklatások még keményebbé, még álhatatosabbá tették a nemzet fiait és leányait.

Furcsa szerzet a történelem. A mi nemzedékünk hajlamos azt gondolni, hogy vaskos könyvek sárguló lapjain rejtőzik. Díszes tróntermek faliszőnyegeibe és nagy férfiak pátoszos beszédeibe van beleszőve.

Pedig itt susog körülöttünk. Megesik, hogy csak egy lyuk a ház falán, amit elfelejtettek bevakolni, és nagyanyánktól tudjuk meg – állunk tátott szájjal – hogy ez bizony egy lövésnyom…

Itt jár körülöttünk. Vasalt csizmájának csattogása, lánctalpainak csikorgása visszhangzik még a házak között, ha megállunk hallgatózni kicsit.

Hallani vélem, ahogy aznap éjjel, nem sokkal a forradalom leverése után bezörgetett nagyapámék kapuján. Alig hallhatóan. Szinte bocsánatkérőn. Egy falubeli özvegyasszony volt az, jól ismerték, és mellette ott állt a Történelem. Három riadt képű suhanc formájában. Egy bányász, egy egyetemista és egy hegedűművész-növendék.

Magyarországról szöktek át. Nem tudni, mit követtek el. Talán csak zászlót lengettek, vagy énekeltek. Vagy ordibáltak egy tüntetésen. Esetleg fegyverrel a kézben harcoltak a szabadságért? Mindenesetre megsúgták nekik, hogy jönnek értük. Összepakolni sem maradt idejük. Úgy szaladtak neki a csehszlovák határnak mindhárman, ahogy voltak.

A régi Gömör Vármegye festői mezővárosa Pelsőc, a Sajóvölgyet szegélyező hegyek ölelésében alussza álmát. Egy fényesebb ezer esztendőről álmodik. Hogy milyen szél fújta éppen ide, a nagyszüleim házához ezeket a srácokat, csak találgatni lehet. Vagy értőn bólogatni.

Az özvegyasszony, aki egyedül nevelte a lányát nem merte befogadni őket, ezért az éjszakát megvárva átosont velük nagyapámékhoz – Pulen Laciékhoz. Tudta, kihez fordulhat ilyen helyzetben, kinek a hallgatására számíthat, és kire bízhatja nyugodt szívvel a rémült lelenceket.

Nem sok kérdés hangzott el. Helyzet volt. A legényeket meg kellett etetni, el kellett szállásolni. A hároméves ikreket – édesanyámat és keresztapámat – megnyugtatni, hogy “ezek a fiúk itt Piroska gimnáziumi osztálytársai. De nem szabad róluk beszélni!” És nem utolsó sorban átgondolni, hogyan tovább.

Nagymamám reggel sietve bevásárolt. Munkásruhát, jó erős bakancsokat kaptak a fiúk. Megpakolták őket elemózsiával és jótanácsokkal. A magyar vidéken kellett menniük nyugat felé, ne tűnjön fel, hogy nem beszélnek szlovákul. “Brigádra” mennek, azt kellett mondaniuk mindenkinek.

Nagyapámmal egy jelszóban egyeztek meg. Ahogy akkoriban szokás volt… a Szabad Európa Rádiónak… Majd elindultak.

Hónapok teltek el. A nagyapám össze-összekacsintott időnként a barátaival: “MUK” suttogták egymásnak csintalan mosollyal a levert forradalom titkos kódját, vagyis: “Márciusban Újra Kezdjük!”

Ami viszont a három szökevényt illette, a családban már nem igazán hitték, hogy hírt kapnak a “gyerekekről”. Ám egy nap nagyapám szomorúan ballagott le a gang lépcsőjén.

Bemondták a jelszót a Szabad Európában: “Hárman indultunk neki átúszni a Dunát, de csak ketten értünk át a túlsó partra.” – szólt az üzenet.

Hát így susog körülöttünk a történelem. Beköltözik a házba. A nagymamák ráncos kezében reszkető horgolás mintája közé. És az igaz mesék borzalmas gyönyörű tanulságába.

November 4.-én a gyertya nálunk azért az egy “gyerekért” is ég, aki nem ért át a túlsó partra…