2021-ben a víz világnapjának a témája a „mi is a víz valódi értéke?”
Mi is a víz értéke azon kívül, hogy mikor is kell befizetni a számlát? Ez minden embernek más és más értelmet fog magában hordozni. Van, aki csakis az ásványvizet tudja elfogyasztani. Van olyan, aki az íz és cukor nélküli italok látványától is rosszul van, és van olyan, akinek a tiszta, baktériumoktól mentes víz szabad hozzáférése csak álom. Az éltető nedűnek és az, ahogyan hozzá jutunk óriási és mélyen gyökerező szerepe van a háztartások, a kultúra, az egészség, a gazdaság és a természetes környezet mindennapi működésében. Olyan kikezdhetetlen hátteret biztosít a mindennapi éltünkben, ami közép-európai szemmel magától értetődő. Szerencsésnek érzem magam, hogy Európa szívébe, a Kárpát-medencébe születtem, hogy sohasem kellet attól félnem, hogy vajon az augusztusi kánikulában lehajtott jeges ital nem rejt-e valami extrát az esetlegesen hozzá adott kupica tüskén kívül. És mi is lehet az a nem kívánt extra, hadd fejtsem ki egy kicsit bővebben.
Az emberiség történelme során a víz kontrolálhatatlan ereje és annak rejtélye mindig Damoklész kardjaként lebegett az a civilizációk sorsa felett. A környezet meggyalázása és kihasználása már számos nagy civilizációt kényszerített térdre.
Múlt, jelen, jövő és a víz. Vajon milyen pontokat lehet összekapcsolni abban a röpke 6000 évben, amiben az emberi civilizáció a „próbál és elbukik” (trial and error) elven keresi az útját, és mi köze van ehhez az életet adó cseppekhez. Hadd kezdjem el a gondolatmenetemet nagyjából Krisztus előtt 4000-ben, amikor az első emberi civilizáció felemelkedett a Közel-Keleten a Tigris és az Eufrátesz mentén. Ennek a két folyónak a völgyében, amit az emberiség bölcsőjének is neveznek, megteremtettek olyan feltételeket, amelyeknek hála létre jöhetett az a „magismerő társadalom”, a mezőgazdaság, ami az mai életünk alapjait is szolgáltatja. Egy több milliós társadalom emelkedett fel, élt és bukott el. Ma ezeket a valaha volt pompás városállamokat történészek próbálják megtalálni, több-kevesebb sikerrel. Az egyik faktor, ami előidézte e civilizáció bukását, a természet kizsákmányolása, rossz öntözési rendszer és egy hirtelen változás a térség éghajlatában, ami egy több mint 300 éves szárazsággal járt. Ma már hiába keresnénk Uruk, Ur vagy Assur városait, eltűntek a porban, amit az víz hiánya, a mezőgazdaság összeomlása, a belső konfliktus és a barbár „magot nem ismerő” északi hegyinépek bevándorlása okozott (akik szintén a több évszázadon keresztül tartó szárazság miatt vándoroltak délre).
Hasonló bukások nemcsak az óvilágban történtek. Mikor a 15. században a spanyol felfedezők elérték közép Amerika partjait, addigra a Maja civilizáció hatalmas piramisait már ellepte a sűrű, átjárhatatlan őserdő. Pedig ezer évvel a spanyol hódítását megelőzően, időszámításunk előtt 600-ban a mai Mexikó déli részétől a Jukatán félszigeten keresztül egészen Belize és Guatemalaiig húzódó, 2 millió embert számláló birodalom létezett. A nagyságát és pompáját a Római Birodalomhoz lehet hasonlítani, hatalmas infrastruktúrával, virágzó mezőgazdasággal, kereskedelemmel és kifinomult kulturális élettel az ókor egyik fénye lehetett. Ez a valaha volt hatalmas civilizáció a 9. és 11. század között összeomlott és a sűrű dzsungel homályába süllyedt. A régiót ekkor egy több évszázadon keresztül tartó szárazsághullám sújtotta, aminek valószínűleg a kiváltó oka az erdők kiirtása, a mocsarak lecsapolása és a nem fenntartható mezőgazdasági praktikák elterjedése volt.
Térjünk vissza a 21. századba, mégpedig két fontos eseményhez, ami tíz éve történt a nagyvilágban és alapvető változásokat hozott a társadalom fejlődésében. Mindkettő elindítója a víz ereje volt. 2011 márciusában két olyan eseménysorozat ment végbe, aminek a hatásait még sokáig fogjuk érezni, és véglegesen megváltoztatták a történelem menetét. Az egyik az Arab tavasznak elnevezett forradalmi hullám volt, a másik a fukusimai atomkatasztrófa. Hogy mi a két eseményben a közös nevező? A víz kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan ereje. Mindkét esemény olyan problémákra világított rá, ami a modern társadalom emberét nem hagyhatja hidegen.
Az arab tavasz eseményei megmutatták azt, hogy mi is történik, ha egy stabilitás határain mozgó társadalmat „megpöccint” a klímaváltozás és a szárazság kiszámíthatatlansága, valamint a mezőgazdaság gyengesége. Tudni kell ugyanis, hogy a közel-keleti országok a kevés megművelhető földterület miatt és a víztartalékok hiányában az élelmiszer nagy hányadát exportálták. A mai világban globális történések formálják ez életünket. Egy évvel a forradalom kitörése előtt 2010-ben szárazságok Ukrajnában, Oroszországban, Kínában és áradások Kanadában, Ausztráliában és Brazíliában megemelték a gabona árát világszerte. Egy olyan társadalomban, aminek az alapja kenyér, és a családok bevételeik 60 százalékát az ételre költik, cunami szintű ereje van, ami mindent elsodor.
A víz az úr és a cunami. Tíz éve megmutatta nekünk ezt is a bolygó. Japán partjaitól néhány kilométerre a tenger fenekén elindult a föld és az egyik valaha volt legnagyobb, 9-es erősségű földrengést mértek Japán északi részén. A Fukusima melletti atomerőműben azonnal beindult a vészprotokoll, leállt termelés és beindultak a dízel generátorok, hogy bebiztosítsák a víz körforgását és a fűtőcellák hűtését. Egy dologgal viszont nem számoltak az erőmű tervezői, hogy a földrengés 14 méter magas hullámokat fog előidézni. A gigantikus hullámok áttörve az erőművet körülvevő hullámtörő falakon (amelyek csak 8 méter magasak voltak) keresztül elöntötték az dízel generátorok területét és ezzel leállítottak a hűtővíz körforgását. A következmény a reaktorok leolvadása egy csernobilihoz mérhető atomkatasztrófa volt. A reaktor szabadon oldotta a tengerbe a radioaktív anyagot. A katasztrófa részben azért történt meg, mert az erőművet működtető cégnek túl költséges volt befektetni hasonló forgatókönyvekbe. A költségek a katasztrófa után az ezerszeresére ugrottak. A katasztrófa után 5 évvel még mindig megoldatlan probléma volt a radioaktív víz szivárgása a tengerbe, ugyanis a talajvíz folyamatosan mosta ki a radioaktív hulladékot az óceánba. Ezen probléma megoldására egy jég szarkofágot terveztek és a radioaktív víz szivárgását az erőmű körüli talaj megfagyasztásával érték el. Mindezt 230 millió dollárért.
Ezek után jutunk el a Kárpát-medence szívébe, Csallóközbe, Pozsonyba és Verkenye városrészbe az időzített természeti katasztrófához. Az iparosodás utáni társadalmak élete évtizedről évtizedre változott az újabb és újabb felfedezéseknek köszönthetően. Az egyik iparág, ami alapjaiban változtatta meg az emberek életét, az vegyipar volt. Egy egyszerre boldog és mérgező házasság, ahol az ember felfedezni vágyó és felelőtlen énje kötött életre szóló kapcsolatot. Így volt ez Alfred Nobellal is, aki a dinamit feltalálójaként megkönnyítette sok ember életét és hatalmas pusztító erőt szabadított el. A jól menő üzletnek köszönhetően Pozsonyban is alapított egy vegyi üzemet a 19. század végén. Az üzlet virágzott, a gyártás folyt. De nem csak a dinamit rudakat ontotta magából az üzem, hanem a vegyi hulladékot is, ami egy kanálison a városon keresztül jutott el a Duna egyik mellékágába, hogy onnan elvihesse magával a folyó a vegyi koktélt. Az akkor leírások elviselhetetlen bűzről számolnak be.
A második világháború után a vegyipar hatalmas fejlődésen ment át. A kutatók a pusztítóbbnál pusztítóbb robbanószerek fejlesztése során óriási mennyiségű tudásra tettek szert az organikus kémia területén. Ezen lépéseknek köszönhetően megjelentek az első műtrágyák és az első permetszerek. Megteremtődtek a mai modern ipari szintű mezőgazdaság alapjai, és elkezdődött a több mint fél évszázada tartó vegyi háború a környezetünk ellen. A pozsonyi vegyi üzemben (akkor Chemické závody Jujara Dimitra) is megállás nélkül folyt a 20. század csodáinak a szintetizálása. Gumiipari vegyületek, felületaktív anyagok, oldószerek, robbanószerek és permetszerek színe és java került előállításra. Olyan permetszerek tonnáit állítottak elő, mint a DDT, Aldrin, Dieldrin, Lindán és Atrazin. Az első négy „csodaszerről” relatíve hamar kiderült, hogy színtiszta mérgek, mert azonnal öltek válogatás nélkül mindent, amivel kapcsolatba kerültek. Az Atrazinról ez csak jóval később derült ki, ugyanis egy, a hormonális rendszert megzavaró vegyületről van szó, ami lassan fejti ki a hatását és a még megnem született gyerekeinkre van hatással úgy, hogy az ivarsejteket károsítja. Ezt nagyon jól szemléltetik a kétéltűeken végzett kutatások, ahol testi elváltozások jelentkeztek és gyakori lett a hermafrodita egyedek száma.
Mindezen vegyszerek gyártásakor nagy mennyiségű vegyi melléktermék keletkezik, amit az előírásoknak megfelelően többé-kevésbé kellő körültekintéssel megsemmisítenek. Ez a 20. század közepén nem így történt. Az 1960-as és 1980-as évek között 90 000 tonna vegyi hulladékot raktak le a Duna egyik kiszáradt holtágába Pozsonyban, Verkenye városrészben, mindenféle izolációs elemek alkalmazása nélkül. Ezt a vegyi koktélt építkezési hulladékkal, illetve a bős-nagymarosi vízlépcső építése során keletkezett fölösleges talajjal betemették. Jelenleg 120 000 tonnányi szennyezett talaj és azt körülvevő talajvíz található egy közel hat hektáros területen Verkenye település alatt. A valódi baj akkor keletkezett, amikor a vízlépcső elkezdte a működését és a környék talajvíz szintje megemelkedett. Az észak-nyugati irányból érkező talajvíz folyamatosan a Csallóköz irányába viszi tovább a mérgező vegyi koktélt, és mint egy szennyező felhő halad Szlovákia kenyeres kosara felé. Közép-Európa legnagyobb talajvíz tartaléka van kitéve veszélynek, ami 10 millió ember számára képes biztosítani a kristálytiszta ivóvizet. Ennek a veszélynek a létezéséről a felelős hatóságok mindig is tudtak, de a megoldás valahogyan sohasem érkezett. Egészen mostanáig. A legújabb tervek szerint egy beton szarkofág készül majd a szennyezett terület köré és modern víztisztító rendszerek kiépítésével a mérgező talajvizet fokozatosan megtisztítják.
Az ilyen felelőtlen és meggondolatlan viselkedés, ami hasonló környezeti katasztrófákhoz vezetett, mint a verkenyei szennyezés, sajnos nem egyedi az országban. A keleti országrészben található az úgy nevezett „halál háromszöge” (Nagymihály – Homonna – Varannó). Az őrmezői vegyi üzem a 70 éves működése során nagy mennyiségű vegyi hulladékot bocsájtott ki. A vegyi hulladék egy része a pósai iszaptelepen (odalisko Poša) található, egy része pedig a környező erdőkben, jelöletlen helyeken van eltemetve. Az egyik leggyakoribb termék, amit az őrmezői vegyi üzem elállított, az poliklórozott bifenilek (PCB) voltak. Ezen vegyületek az ellenálló szerkezetük miatt ideális anyagoknak számítottak transzformátorok szigetelésében, viszont a környezet és az ember egészségére nézve épp ezért jelentenek hatalmas problémákat. A tulajdonságaiknak köszönhetően a zsírszövetben halmozódnak fel és megtalálhatóak olyan helyeken, mint a sarkkörön élő jegesmedvék vagy az anyatej. A régiónk vizes mivolta miatt az ilyen szennyeződések könnyen eljutnak óriási távolságokra is és veszélyt jelenthetnek sok ember számára. Sajnos ennek a környezeti szennyezésnek a felszámolására még csak kezdeti elképzelések léteznek és semmilyen kézzel fogható terv nem létezik.
Tehát mi is a víz valódi értéke?
Számomra ökológusként és vegyészként a víz a biztonságot jelenti, ami nélkül nincs élet, ami nélkül nem létezhet az egészséges és a stabil társadalom. A tiszta elérhető víz az a feltétel, ami nélkül a mai modern fejlett élet elképzelhetetlen. Mégis az emberiség azon része, aki tehetne az ellen a vegyi háború ellen, ami az élet ellen zajlik, észre sem veszi, hogy mi történik. A múltban már számos civilizáció bukott el, mert nem értékelték a vizet eléggé. A víz aranykora a végéhez ért, hetven év alatt elérte azt az ember, hogy megmérgezte a jövőjét. A vizeit, a jövőjét és az még meg sem született generációkat. Lehet, e gondolatok sötétnek tűnnek, de már a 24. órában vagyunk, és nem lenne szerencsés egy archeológiai leletként végezni.
Az írás szerzője Bodnár Gergő, nagykaposi fiatal kutató. Diplomát Kassán a Pavol Jozef Šafárik Egyetem Természettudományi Karán szerzett, populációs ökológia szakon, analitikai kémia irányzatban. Akkor a régiónk borainak nehézfémtartalmát vizsgálta. Jelenleg doktoranduszi tanulmányokat folytat a Szlovák Tudományos Akadémián. Disszertációjának témája az ipari szennyeződések kutatása tömegspektrometriás metódussal. Főként a verkenyei vegyi hulladéklerakó kutatásával és annak lehetséges eltávolításával foglalkozik. Emellet szívügye a környezetünk védelme, a túrázás és a gombák világának a megismerése.