Gabri Lóránt írása
2019. október 4-én teljesítettem életem első teljes maratonját Kassán. Akkor elhatároztam, hogy 2020-ban a kassai békemaratonig teljesítek még egy maratont.
Úgy terveztem, hogy május elsején Nagymihályban ezúttal nem a félmaratonnak, hanem a teljes maratonnak vágok neki. De a koronavírus közbeszólt. Március 8-a után sorra törölték a versenyeket. Szlovákiában június 20-án folytatódtak a futóversenyek. Ekkor felvetődött bennem az, hogy július 25-én elindulok a furcsai (kassai lakótelep) extrém maratonon. Úgy éreztem, hogy mindenképp szükséges, hogy az októberi békemaratonig teljesítsek még egy teljes maratont. Na, meg nem lehet tudni mit hoz a vírus, ott motoszkál az emberben, hogy mi van, ha egyszer csak megint hónapokra lefújják az összes versenyt, mert megugrott a fertőzöttek száma. Azt meg nehezen emésztettem volna meg, ha 2020-ban maraton nélkül maradok. Fel voltam készülve a furcsai extrém maratonra. Volt elég km a lábamban, sőt, jóval több a kelleténél. De volt valami, ami kicsit visszatartott tőle. Az extrém maraton elnevezés és az 1199 méter szintemelkedés elég ijesztőnek hangzott számomra. De egy idő után úgy éreztem, hogy nincs veszítenivalóm. Semmi baj, ha esetleg kiderül, hogy a teljes maraton emelkedős pályán már meghaladja a képességeimet. Ha meg közben elkezd nagyon fájni a lábam és még sok km van hátra, akkor inkább feladom, elkerülve ezzel egy újabb hosszú sérülést. Nincs abban semmi szégyen. Sokáig senkinek nem szóltam mire készülök, nehogy véletlenül valaki lebeszéljen róla. Futó és néző is kevés volt. Megálmodni sem lehetett volna jobb időjárást. A környezet gyönyörű. Aszfalton futunk, a két oldalon végig erdő. Nem is tudom éreztem-e valaha életemben ilyen kellemes levegőt. Négyszer kellett a 10,55 km-res útvonalat lefutni. Az első két körben egyáltalán nem tűnt nehéznek az emelkedő. A harmadiknál már igen. De lassan végig tudtam futni a harmadikban is. Negyedszer már csak sétáltam az emelkedőnél. Azokban a pillanatokban egyszerre volt bennem a szenvedés és az öröm érzése is. A negyedik emelkedő után volt az, hogy úgy éreztem nem akármilyen eufóriát, hogy magamhoz képest nagyon lassan tudtam már csak futni. De ez egyáltalán nem frusztrált. Úgy voltam vele, hogy legalább tovább élvezem ezt a csodát. S a csoda alatt mindent értek, ami ebben a versenyben benne volt: a megtett kilóméterek, a teljesítmény, a kellemes levegő, a fák, az erdő, a kellemes időjárás, az euforikus érzés, a gondolat, hogy nem sokára elmondhatom, hogy egy extrém maratont teljesítettem. Az időeredményem minden várakozásomat felülmúlta. 3 óra 52 perc 35 másodperc alatt teljesítettem az extrém maratont, 59 versenyzőből 20. lettem. Verseny előtt azzal is elégedett lettem volna, ha öt órán belül célba érek. Nagyon jól döntöttem, hogy bevállaltam ezt a versenyt. Régen ért már ekkora élmény.
