Előző írásaimban megosztottam azokat a visszaemlékezéseket, amelyek cáfolták Petőfi Sándor halálát 1849. július 31-én.
Folytassuk a cáfolatok sorát!
A Nógrád c. újság 1988. március 12-i számában jelent meg T. Pataki László „Negyvennyolcas” emléknyomok című cikke. A Pest megyei Kálló község plébánosának különös találkozásáról van benne szó: Petőfi Sándorral – a Segesvár melletti csata után. Idézet az újságcikkből:
„…Grabbe orosz cári tábornok és vagy harmincezer embere maradt itt 1849-ben legtovább, egészen Komárom elestéig, tehát Világos után…Sistyik István plébános arra biztatta a környékbeli népeket, hogy ne engedelmeskedjenek a bagi réten állomásozó cáriak parancsának, hogy „süssön minden ház öt kenyeret a hadnak”… Gödöllőre vezették elő, Fekete Mihály, kállói fogatos vitte a szekerén, aki akkor még nem tudta, hogy mekkora utat tesz meg Sistyikkel és másokkal. Ott rövid úton elítéltetve, Temesvárra szállította a foglyok közé a kállói plébánost, aki a tömegben találkozott egykori iskolatársával. Ő mutatta a sebesültet: „ez meg itt Petőfi…” Fekete ezt a társaságot szállította az internálásba. Sistyik és barátja útközben megszöktek. Fekete végig ment a kocsijával, négy hónap volt vissza az út…”
Első hallásra, olvasásra hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen fontos hír miért nem terjedt el gyorsan és miért nem maradt fenn? Hiszen cáfolta, cáfolhatta volna a Segesvár melletti halál általánosan hangoztatott tényét. Az is különös lehet, hogy miért nem mondta el ugyanezt Sistyik plébános iskolatársa, amikor hazatért? A hallgatás és felejtés tényét csak akkor érthetnénk meg, ha ismernénk azokat a tiltásokat és büntetéseket, amelyekkel azon személyek találkoztak, akik hírt mertek adni a költő túléléséről majd hadifogságáról. Barátosi Lénárt Lajos, aki magyarként először kereste fel Petőfi sírját Szibériában, naplójában elmondja, hogy dédnagyapja 10 év várbörtönt szenvedett azért, mert megőrzött egy írást arról, hogy Petőfi túlélte a segesvári csatát.
A tiltások és fegyelmezések a mai napig tartanak…
Folytatjuk.
