Kiss Kolos
szubjektív #5
2021-03-09
Nagyapámmal történt meg ez az eset. A háborút követő zűrzavaros napokban.
Történt, hogy nagyapám szántani ment. Annak az ideje volt. Nem tudni, hogy felhőzték-e gondok vagy aggodalom a homlokát. Nem volt rá jellemző, hogy ez meglátszódjék rajta. A munkának élt. És legfőképp a családjának. Istennel is a szabad ég alatt, munka közben tudott legjobban szót érteni.
Ahogy ott szántott, látja, hogy egyik falubelije, jóbarátja – a nevét jótékony homály fedje most – sietve kapaszkodik a parcellák közötti úton, s már messziről integet:
– Laci! Laci! Megbolondultál? Te itt szántol?
– Ugyan hol kéne szántanom? – kérdezett vissza nagyapám.
– Hát máma jönnek! Menni kell reszlovakizálni!
– Ha jönnek, majd elmennek. Nekem dolgom van, látod.
– Oszt ha idejönnek? Oszt ha agyonlőnek?
Nagyapám odafordult. A barátja szemébe nézett.
– Ha agyonlőnek, akkor meghalok. De a föld meg lesz szántva. – ennyit felelt, és folytatta a munkát.
Igába fogott lovacskája még bólintott is kettőt jóváhagyólag.
…
Hát ennyit a reszlovakizációról és Edvard Benešről.
Ennyit Mečiarról és Slotáról.
Ennyit a mostani idők progresszív szalon-sovinisztáiról.
És ennyit azokról, akik elhagyták gyökereiket, színes szalagjaikat rázzák, és papírsárkányként verdesnek a kordivat fújta mindenféle szélben.
Beati, qui persecutionem patiuntur propter iustitiam… – Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért…
(a borítókép illusztráció)
