A Bodrogközben és az Ung-vidéken méltóképpen őrzik Mécs László emlékét. A papköltő 1920 és 1929 között Nagykaposon, azt követően pedig 1944-ig Királyhelmecen plébánosként szolgált. Mécs László emberi nagysága és munkássága előtt tisztelegve Nagykaposon minden évben Mécs László-emléknapokat, Királyhelmecen pedig szavalóversenyt rendeznek.
131 évvel ezelőtt, 1895. január 17-én született Martoncsik József néven a felvidéki Hernádszentistvánon a 20. századi magyar líra egyik legkülönösebb alakja. Mécs László premontrei szerzetes és költő élete a hit, a művészet és a történelem viharainak metszéspontjában telt: ünnepelt művészből lett politikai elítélt, majd a hallgatás évtizedei után a nemzeti emlékezet része.
A fiatal Martoncsik József Kassán végezte középiskolai tanulmányait, tehetsége pedig hamar megmutatkozott: első verseit a Zászlónk című lap közölte. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin szakán kezdte meg, ám 1914-ben sorsfordító döntést hozott: belépett a premontrei rendbe.
Szerzetesi tanulmányai mellett 1918-ban Jászóvárott szentelték pappá. Az 1920-as évek elején könyvtárosként, majd plébánosként szolgált, miközben irodalmi karrierje is szárnyalni kezdett. Első kötete, a Hajnali harangszó 1923-ban jelent meg Ungváron, amelyet olyan jelentős művek követtek, mint a Berlinben publikált Rabszolgák énekelnek (1925) és a Vigasztaló (1927).
Mécs László költészete nem maradt visszhang nélkül. 1929-re már elismert alkotó volt, akiről Farkas Gyula írt monográfiát. Népszerűsége ellenére az irodalmi elit, különösen a Nyugat köre, gyakran kritikus szemmel figyelte munkásságát.
A harmincas években rendkívül termékeny volt:
- Királyhelmeci plébánosság mellett sorra adta ki köteteit (Az ember és árnyéka, Üveglegenda).
- Gyermekirodalom: Bolond Istók bábszínháza címmel verses mesekötetet jelentetett meg.
- Nemzetközi elismertség: Előadókörutakat tartott, 1938-ban pedig már francia nyelven is olvashatóak voltak versei. Személyesen ismerte Paul Valéryt, a kor egyik legnagyobb francia gondolkodóját.
A második világháború alatt sem hallgatott. Noha szerkesztette a Vigília folyóiratot, humanizmusa és keresztény értékrendje szembefordította a náci ideológiával. Imádság a nagy Lunatikusért című Hitler-ellenes verse miatt perbe fogták, bár ítélet nem született.
A háború utáni berendezkedés azonban nem kímélte. 1953-ban koholt vádak alapján – saját kéziratos verseinek ajándékozását „röpiratterjesztésnek” minősítve – tíz év börtönbüntetésre ítélték. Három év után, 1956 szeptemberében szabadult, de lelkipásztori hivatását csak 1957-től gyakorolhatta újra, később az óbudai plébániatemplom prédikátoraként tevékenykedett.
Míg Magyarországon évtizedekig szilenciumra ítélték, a világ más pontjain folyamatosan jelen volt. Kötetei jelentek meg Buenos Airesben (1953), Torontóban (Vadócba rózsát oltok, 1968) és Clevelandben (Vissza a csendbe!, 1976). A hazai olvasóközönség csak 1971-ben kaphatott újra válogatást műveiből az Aranygyapjú című kötettel.
Élete végén visszatért a gyökerekhez. 1978-ban Pannonhalmán ünnepelte pappá szentelésének gyémántmiséjét (60. évforduló). Itt érte a halál 1978. november 9-én, 83 éves korában.
Hagyatékát ma is a pannonhalmi bencések őrizik nagy gonddal. Posztumusz elismerései közül kiemelkedik a 2011-ben adományozott Magyar Örökség díj, amely végérvényesen visszahelyezte őt a magyar kultúra panteonjába.
