Koleralázadás

A 19. század elején

Húszévnyi háborúskodás után a napóleoni háborúk lezárulásával beköszöntött a béke. Ez a béke azonban nem mindenki számára volt gyümölcsőző. Nagy felháborodást váltottak ki az 1815. évi királyi rendeletek, amiben őfelsége a húsz évig tartó háborúskodás nagyobb terheire hivatkozva a vármegyékből búzát, zabot, teherhordó lovat (természetben vagy pénzben) és katonát követelt. A vármegyék a követeléseknek ellenálltak. Az adók felemelése, és újoncok követelése az országgyűlés kihagyásával, parancsra és rendeletre, – nem tetszett. S talán ugyan ennyire ellenszenves lehetett a befizetett adó nagyságának megfelelően csóka, varjú, szarka és kétszer annyi verébfej beszolgáltatásának kötelezettsége– és ennek nem teljesítésekor a bírót testileg is fenyíthetővé tették. Ahogyan az is ellenérzéseket váltott ki, hogy a tisztségek betöltését büntetéssel kikényszeríthetővé tették, ha esetleg azt a kijelölt személy nem szerette volna elvállalni.Az adóemelésben tíz, az újoncállításban nyolc vármegye, köztük Zemplén vármegye is, a végsőkig kitartott. Csak a fegyveres erő bevetésének engedett a megye tisztikara. A királyi biztos, miután a megye tisztviselői a végsőkig megtagadták az engedelmességet, megparancsolta a fegyveres erő parancsnokának, Gorzowski tábornoknak, hogy csapataival menjen a vármegyeházához, és az összes tisztviselőt tartóztassa le. Ekkorra azonban már a király kénytelen volt összehívni az országgyűlést.  Az ellenállás 1825-ben diadalt aratott.

Közben a megyét éhínség sújtotta. 1815-ben már sejthették, hogy gond lesz az élelmezéssel, mivel a rossz gabonatermés miatt betiltották, hogy gabonából pálinkát főzzenek. A helytartó-tanács Nagymihályban büntetett is a tilalom be nem tartása miatt. 1816-ban be is jelenti a zempléni járás szolgabírája, hogy éhínség fenyegeti a járást. Mivel a veszély az egész vármegyében általános, így a vármegye írt a helytartó-tanácsnak, és kérték a katonaság áthelyezését, vagy legalább annyit, hogy a katonák élelmezését háromnegyed részben a kincstári raktárból fedezzék. Amúgy sincs búza a megyében, csak árpa. 1817-ben kitört az éhínség. Csak ekkor, 1817-ben rendeli el a helytartó-tanács két század átvezénylését Szabolcs és Szatmár megyékbe, addig, amíg az oda rendelt huszárok meg nem érkeznek.  A megye örömmel fogadja ezt, de kéri, hogy az áthelyezés ne ideiglenes, hanem állandó legyen.

1827- ben újabb éhínség tör ki Zemplén megyében.  Az elöljárók megint csak kérik a térségben állomásozó katonaságból két század más megyébe való áthelyezését, hogy élelmezésük ne a zemplénieket terhelje. A szolgabírák összeírták a termés mennyiségét, és a lakosság lélekszámát. Betiltották a kocsmai zenélést és az egy napnál túli lakodalomtartást. Egy évvel később még mindig a katonaság átszállásolását sürgetik, miközben már ijesztő méreteket öltött az éhínség. Elrendelik a burgonya kemencében való szárítását, hogy meg ne romoljon, mindenféle répa lereszelését és szárítását, majd liszttel keverve ebből sütni kenyeret. Bikkmakkból pogácsát készíteni. Ugyanabból olajt is ütni.

Az éhínség mindössze egy évig szünetelt, majd 1830-ban Zemplén megyét újra szükség állapotban találjuk. A válságintézkedéseket újra bevezetik.

1831-ben mindehhez megjelent a kolera.

Epemirigy-kórságnak is nevezték. A járvány szörnyű híre hamarabb ide ért, mint maga a betegség. Oroszország felől, Gácsországban járt, amikor a kormány rendkívüli hatalommal felruházott királyi biztost nevezett ki a járvány-helyzet kezelésére: gróf Mailáth Antal főispánt. A kolera behurcolása ellen akkor a legjobb védekezésnek az érintkezés megakadályozását, és a közlekedés korlátozását tekintették. Katonai korridorokat állítottak fel. A határszélre polgári biztosokat küldtek. Újhelyben a vészbizottság elnökeként Kossuth Lajost találjuk, aki a kolera nyomán kirobbanó lázadás lecsillapításában tűnt ki. Újhelyben hétezer lakosból ezerötszázan betegednek meg és ötszázan halnak meg. Kassán júl. 11-től szept. 8-ig, a járvány megszűntéig 1165-en betegedtek meg és 678-an haltak meg. Zemplén vármegye területén összesen 40.439 kolera megbetegedés fordult elő, ebből 18.672 volt halálos az első alispán 1832 jan. 18-i jelentése szerint. Pusztítása felért egy hadjárat pusztításával.

A kolerával szinte egy időben lázadás tört ki. Az egész abból a téves elképzelésből robbant ki, hogy a nemesek, papok, orvosok és zsidók szándékosan akarják elpusztítani a pórnépet. Kassán egy gyermek meghalt, akit az orvosa bismuthum-porral kezelt. A nép szentül hitte, hogy a por méreg volt. És innen már nem volt megállása az emberek szándékos kimérgezéséről szóló híresztelésnek. A szegények nem érzékelték, hogy a kolera az urak között is szedi áldozatát, csak a szegények pusztulását látták. A kútba szórt klórmész híre, amit a víz fertőtlenítésére szórtak a vízbe, futótűzként terjedt, de mint szándékos mérgezés. A védelmi intézkedésekről is az terjedt, hogy azért tudják, hogy járvány közeledik, mert saját maguk idézték elő. Így fordulhatott elő, hogy amikor az útbiztos betért az egyik településre, az emberek megrohanták, és foglyul ejtették. Ugyan, még az nap el is engedték a helyi pap közbenjárására, de másnap, hogy a főszolgabíró vizsgálódni akart ez ügyben, fadorongokkal rohanták meg. Őt már csak az mentette meg, hogy a fegyveréhez nyúlt. (Szécskeresztúr)

A helyzetet tetézte, hogy Izsépen egy kislány látta, hogy egy zsidó valamit szór a kútba. A biztost és a zsidókat összefogdosták a településen. Ide már idesereglettek a szomszéd településekről is.

Közvetlen környezetünkben augusztus 2-án robbant ki a felkelés, mégpedig Mihalyiban és Terebesen. Oda Izsépről terjedt át, arra a hírre, hogy Lőrinczfy biztos gyógyszereket szállít több falu számára. Azonnal a nép megmérgezésének szándékát látták benne. Dókus László első alispán épp Velejtén járt és maga indult intézkedni. Nem sok sikerrel. Menekülnie kellett. Általa jutott el a hír Újhelybe, ahol már felmerült a katonaság bevetése és egyházi embereket is küldtek Terebesre csitítani a népet. Terebesen ekkor már foglyokat tartottak, akiket nem csak bántalmaztak, de sokan közülük kolerásak lettek. Az egyházi emberek csitították a lázadókat, a főszolgabíró erélyesen rájuk szólt,… a katonaság pedig késett. Ennek ellenére az emberek lassan ugyan, de elkezdtek hazaszállingózni, bár a hangulat nem csitult. A főszolgabíró kiszabadította a foglyokat. Volt, akit megkínoztak, és volt, aki a kastély kéményében bujkált már két napja, de mindnyájan életben maradtak. Nem volt ekkora szerencséje az Ilosvay családnak Zemplénkelecsenyben , ahova a Terebes és Velejte között, egy akkor ott álló csárdából, az oda összeterelt és megkínzott zsidókat hurcolták. Kelecsenyben az urasági házakat, köztük az Ilosvayakét is kifosztották, Ilosvayt gyermekeivel megkínozták, amibe az egyik fiú bele is halt. Ez egyike volt a legdurvább esetnek itt, ebben a térségben.

A szolgabíró Velejte felé menet találkozott a lázadók egy másik csoportjával, akik egy gercselyi köznemest kerestek, de az oda érkező szolgabírót nem támadták meg. Velejtén találkozott egy Hegyiből menekült alügyésszel. Újhelybe érve a szolgabíró figyelmeztetette a várost, hogy meg akarják őket sarcoltatni. Erre pár száz férfi fegyverbe vágta magát. Felkészültek a támadásra.

Augusztus 4-én Bodzásújlakon, Kisztén, Gercselyben és a nagymihályi járás több községében gyűrűzött tovább a lázadás. Bodzásújlakon összefogdosták a zsidókat, és már máglyán akarták elégetni őket, amikor a helyi jegyző fia kitalálta, hogy vigyék őket inkább Terebesre, állítsák őket bíróság elé. Térségünkben a lázadás legvadabb lángolását ez csillapította a leginkább. Az az elképzelés, hogy bíróságnak kell a foglyok felett ítéletet hoznia. Így az öldöklés elmaradt. Hasonlóképen történt ez Kisráska, Hegyi, Szalók, majd Deregnyő, Nagyráska, Abara és Butka, Dubróka és Szelepka települések foglyainak esetében is. Kisráskáról jött az üzenet, hogy vigyék az összefogdosott urakat és zsidókat Terebesre. Terebesen azonban már a katonaság várta őket. Egyetlen lövés hangzott el, amit a katonák félreértettek és lőni kezdtek. A lázadók közül 11-en meghaltak. Ezzel a szomorú esettel azonban vége is lett a lázadásnak. Itt.

Ennél sokkal dühösebben tombolt a lázadás a Varannói járásban. Mégpedig a terebesitől teljesen függetlenül, bár az emberek szándékos kimérgezéséről szóló hír ide is Kassáról érkezett.

Elfogtak egy csavargót, mert egy csűr körül valamilyen port szórt széjjel. Megkínozták és vallomást csikartak ki tőle, hogy szándékosan és megbízásra mérgezte a kutakat. Erre az eseményre már tizenöt falu lakossága csődült össze Zamutóra. Majd Klobusiczky József kastélyába mentek, ahol a kicsikart vallomásban többek mellett megnevezett Hunyor József is tartózkodott. Leütötték, a vele lévő ügyvédet is, a tiszttartót megölték. Klobusiczkyt egy hűséges embere menekítette ki. Innen sikerült Vehécre menekülnie, ahol a helyi urak így értesülve a történtekről felkészültek a támadásra. Innen aztán Szacsúrba segítették Klobusiczkyt, ahonnan már Terebesre menekülhetett.  Az ügyvédnek szintén sikerült elmenekülni. Hunyor Józsefet a megérkező katonaság mentette meg.

Mernyiken szintén megtámadták a helyi kastélyt, Szulyovszky József kastélyát. Az ostromlott kastélyban azonban ellenállásba ütköztek. Két lázadó meg halt a lövöldözésben, de nemsokára az emberek beözönlöttek az épületbe. A cselédeket leütötték. Szulyovszkynak sikerült elmenekülnie, kissé később a vele lévő Tersztyánszkynak is. Igaz, neki mezítláb, öltözetlenül. Mégis ő jutott messzebbre. Szulyovszkyt saját kedves embere ütötte le. A többiek agyonverték. A lázadók a házba törve ott találtak még egy főszolgabírót, egy jegyzőt, két asszonyt, Szulyovszky szépséges leányát, a kasznárt a feleségével és egy szobalányt. Sorra végeztek mindegyikkel. Szulyovszky lányával bántak a legkegyetlenebbül. Előbb összeverték, majd karóba húzták. Egyedül a szobalány menekült meg, aki pórszármazású volt. Ezek után végeztek a mernyiki lelkésszel is. Az elmenekült Tersztyánszky fejére ezek után a lázadók vérdíjat tűztek ki, aki erről mit sem tudva, közben életét mentve menekült Bisztra felé. De a lázadók rátaláltak. Végső kétségbeesésében elásta a puskáját és virágot szedve bolondnak tettette magát. A szedett virágot nevetve mutogatta az üldözőinek. Megdöbbentő jelenet lehetett, és hatásos. Az üldözői nem ismertek rá. Megmenekült. Ezek után lenyírta a bajszát és paraszt ruhát öltött. Eperjes felé vette menekülésének útját, és szökött katonának mondta magát. Pálvágásán, mint szökött katonát el is fogták. Így eljutott Eperjesre. Családja ez idő alatt az erdőben bujdosott. Két napig, étlen-szomjan. Legkisebb gyermeke éhen is halt.

A lázadás tovább terjedt. Csicsókán megöltek egy urat, Sókúton a lelkészeket és a zsidókat rabolták ki. Az oltárhoz menekülő plébánost a templomból kihurcolták, és a templomban tüzet raktak. Csáklyón özvegy báró Meskóné kastélyát támadták meg. Vejét, Szeghy Imrét megölték, a kastélyt kirabolták. Varannón Eperjesy Góber házát támadták meg, akit hű szolgája parasztruhában menekített ki. Majd egy gyógyszerészt raboltak ki. Végül gróf Forgáchné kastélyára törtek. A grófnét veréssel kényszerítették ékszerei, kincsei odaadására. … És csak gyűrűzött tovább a pórlázadás, a göröginyei és homonnai járásokba is átterjedt. Végre nagyobb akadályba ütköztek. Báró Saalhasen nyugalmazott ezredes felfegyverzett embereibe. A bujkáló Meskónét, leányával és a megölt Reviczky főszolgabíró kisfiával egy huszárhadapród mentette meg. Gróf Forgáchné kasznárját az az egy huszár, akivel az apród a térségben tartózkodott. Hőstett volt. Ugyanis a két huszár utolérte a lázadókat, és küzdelemmel szabadították ki a foglyot. Ketted magukkal mentek Csáklyóra is. Vasvillákkal és fejszékkel állták útjukat, de keresztültörtek a lázadókon elérték a kastélyt, ahonnan kiszabadították a bárónét. Kocsival menekítették az asszonyokat, gyerekeket, meg akit még lehetett. Nehézségekkel, de megérkeztek Varannóra a kastélyba, ahol addigra már a szintén megérkező katonaság helyreállította a biztonságot. Ekkor már özönlöttek a katonák a vármegyébe. Nemsokára mindenhol leverték a lázadást.

A kolerát követően újabb éhínség tört ki az országban, amin még rontott a járvány által meghaltak családjainak kétségbeejtő helyzete. Árvák, félárvák, családok, akik közsegélyre szorultak. A szájhagyomány így örökítette meg ezt az időszakot:

„Szóval, mikor a nagy kolera vót, 1830 körül vót az idő. Nagy izgalom vót, meg nagy igazságtalanság is. Mer ugye mindig csak a szegény került legalúra. Szentléleky nevű uraságé vót Ráska. Kassán élt ő, Ráskán csak a tiszttartója lakott. Csak mikor a szénakaszálás vót, akkor jöttek Ráskára. Hozták a szakácsot, a komornát. Akkor már rettegtek a népek, mert olyan bitang úr vót, hogy a kutyakölyköket is a béresasszonyokkal szoptatta, legyen okos a kutya, mint az ember. Ilyen világba kellett élni. Osztán kezdtek halni a szegények. Az urak egy se, csak mind a szegények. Csak egy kútból vót szabad inni, abba meg port löktek. Így sok szegény parasztnak meg kellett halni. A cigányokkal szedették össze a halottakat. De élve is belökték a gödörbe, aki beteg vót. Éjszaka a gödörből némelyik kimászott, meg is maradt. Ki lehetett mászni, csak meszet szórtak rájuk. A kocsmáros cselédje megijedt, nem jött vissza a faluba. Kiszökött a gödörből a Várgazhoz. Itta a Laborcvizet, hátul gyött ki rajta, ahogy itta, de két hét múlva kijavult, hazajött. Vót olyan ház, amibe senki se maradt, csak a macska. Hát persze hogy el vót keseredve a nép. Tessék meggondolni. Csak az urakból halt meg vóna valaki, egy is, de senki. Csak a paraszt. Hát ezér vót a nagy lázadás. De az is hiába vót, mert mit értek vele? A kisráski bírót vasvillával szurkálták, úgy hajtották Újhelybe. Kisráska fele a forrás hídja mellett fel vót állítva az akasztófa. Ott vót felakasztva kettő. Igaz ugyan, az egyiket ellopták, oszt eltemették valamelyik temetőbe. Mer a parancs úgy szólt, míg egy darab vót belőlük, levenni nem vót szabad. Kohutné meg ötven botot kapott minden évben. Kellett menni Szent György napján Újhelybe, ott mérték ki neki. Egyszer osztán, tán harmadszor, hazavánszorgott, estére meghalt. Hát nem lehetett a parasztnak soha az urak ellen tenni.”

                                                                                                                                       Nagy Aranka

https://library.hungaricana.hu/hu/view/IrodalmiSzemle_1980/?query=koleral%C3%A1zad%C3%A1sHYPERLINK „https://library.hungaricana.hu/hu/view/IrodalmiSzemle_1980/?query=koleral%C3%A1zad%C3%A1s&pg=601&layout=s”&HYPERLINK „https://library.hungaricana.hu/hu/view/IrodalmiSzemle_1980/?query=koleral%C3%A1zad%C3%A1s&pg=601&layout=s”pg=601HYPERLINK „https://library.hungaricana.hu/hu/view/IrodalmiSzemle_1980/?query=koleral%C3%A1zad%C3%A1s&pg=601&layout=s”&HYPERLINK „https://library.hungaricana.hu/hu/view/IrodalmiSzemle_1980/?query=koleral%C3%A1zad%C3%A1s&pg=601&layout=s”layout=HYPERLINK „https://library.hungaricana.hu/hu/view/IrodalmiSzemle_1980/?query=koleral%C3%A1zad%C3%A1s&pg=601&layout=s”s   – Török Zsuzsa: Abarai Mondák

Adalékok Zemplén-Vármegye Történetéhez XI. Kötet, Szerk. Dongó Gyárfás Géza

Dr. Borovszky Samu, Magyarország Vármegyéi és Városai – Zemplén Vármegye

Mek.oszk.hu/00800/00840/html/jokai206.htm

Mek.osz.hu/09500/09536/html/0001/6.html