1947 április 12-én kezdődött a magyarok kitelepítése a Felvidékről

A magyarok kitelepítése

Demjénné Kovács Erna írása

1. rész

Alig csendesedtek el a fegyverek Európa-szerte, a háború okozta lelki szenvedések és testi sebek be sem gyógyultak teljesen, amikor újfent megkezdődött egy nép, a csehszlovákiai magyarság kálváriája. Az új hatalom magyarok ezreit fosztotta meg állampolgárságától, és tette hontalanná, megfosztva őket legelemibb jogaiktól is. Egyetlen „bűnük” volt, hogy magyarok voltak. Ezért!

Fábry Zoltán a következőképpen fogalmazta meg a szlovákiai magyarság második világháború utáni helyzetét: „…Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen – és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok…”

A jogfosztottság állapotát a nagykaposiak sem kerülték el. 1948. október 6. és 9. között Nagykaposról 14 családot kényszerítettek szülőföldje elhagyására.Tizennégy családdal indult el a vonat az ismeretlen, új haza felé.

Vajon mi vezetett el addig, hogy mindez megtörténhetett? A tanulmány első részében ezt taglaljuk.    

Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain 1918-ban megalakuló Csehszlovákiában jelentős számú magyar és német lakosság élt. Annak ellenére, hogy az itt élők viszonylagos demokráciát élveztek, az etnikailag tiszta szláv állam létrehozásáról a többségi nemzet vezetői sohasem mondtak le. A két világháború közötti kolonizáció, a belső telepítés már épp ezt a célt szolgálta.

A második világháború utolsó éveiben a csehszlovák emigráció Eduard Beneš elnök vezetésével eltökélte, hogy a második Csehszlovák Köztársaságot nemzeti államként szervezi újjá. Az etnikailag tiszta szláv állam létrehozásának eszköze a nemzetiségek asszimilációja, ill. erőszakos kitelepítése lett. 1945-ben, miután látták, hogy Moszkva a magyarok kitelepítésével kapcsolatban nem annyira határozott, mint a német lakosság esetében, a tárgyalásokon felajánlották Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolását. 1945. április 5-én Kassán az újonnan megalakult  csehszlovák kormány kihirdette a Moszkvában elfogadott kormányprogramot, amely többek közt a német és magyar kisebbségekkel szemben a kollektív bűnösség elvét alkalmazta. Az elnöki rendeletek, azaz a Beneš-dekrétumok alapján a magyaroktól megvonták a csehszlovák állampolgárságot, bezárták a magyar iskolákat, betiltották a magyar nyelvű istentiszteleteket és a magyar sajtót, közmunkára vihették a magyarokat, zárolták a nyugdíjfolyósítást, magyar nemzetiségűnek nem lehetett rádiója, büntették azokat, akik magyarul beszéltek az utcán.

Az 1945. augusztus 2-án véget ért potsdami konferencián Csehszlovákia nem kapott nagyhatalmi jóváhagyást a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésére. Ennek ellenére fokozatosan deportálták a magyarokat csehországi kényszermunkára, és reszlovakizálásra kényszerítették őket. Végül a magyar kormány, látva a szlovákiai magyarok embertelen üldöztetését –, tekintettel a „magyar kérdés megoldása csupán vagon-kérdés” szovjetektől jött ún. megoldási javaslatra –, elfogadta a csehszlovák kormány indítványát, és a lakosságcsere ügyében tárgyalóasztalhoz ültek. Az eredeti alapelv az volt, hogy annyi magyart telepíthet át Csehszlovákia Magyarországra, amennyi szlovák önként jelentkezés alapján áttelepül Magyarországról Csehszlovákiába.

Csehszlovákiából főleg a magyar értelmiséget, a módosabb embereket és a vezető réteget jelölték kitelepítésre. Óriási volt az értékkülönbség a kényszerből kitelepített magyarok vagyona és a Magyarországról önként áttelepülő, toborzott szlovákok vagyona között. Szlovák agitátorok járták be Magyarország szlovákok által lakott településeit, felkínálva a szlovákiai magyarok földjeit, házait, gazdag életet ígértek azoknak, akik önként áttelepülnek Csehszlovákiába. Felkínálták nekik a nagy szláv család nyújtotta jólétet, gyarapodást és biztonságot. Mindezek ellenére kevés család jelentkezett, sőt idővel egyre több magyarországi szlovák vonta vissza áttelepülési szándékát.

A végeredmény: Magyarországról önként áttelepült 73 000 személy, míg Csehszlovákiából közel 100 000 embert kényszerítettek szülőföldje elhagyására. A deportálások, a kényszermunkára való elhurcolás, a lakosságcsere, az önkéntes áttelepülés több mint 200 000 felvidéki magyart üldözött el otthonából. További 400 000 reszlovakizált, mivel ezáltal visszakaphatta csehszlovák állampolgárságát és az ezzel járó jogokat.

Az etnikailag tiszta szláv Csehszlovákia megteremtésére irányuló törekvés, és az eszközökben nem válogató politika összeroppantotta a magyarországi szlovákságot. Akik nem települtek át, azokat megfélemlítették. Ma nem csak a magyar kormányokon kell számon kérni a magyarországi szlovákok számának alakulását, hanem az „anyaországnak“, Szlovákiának is mélyen, saját lelkiismeretébe kellene tekintenie.            

A tanulmány következő része a nagykaposiak 1948-as kitelepítésével foglalkozik.

2.rész

A nagykaposi magyarok kitelepítése

1944 novemberében a frontvonal elérte Ungvárt, és folyamatosan közeledett Nagykaposhoz, ahol elég nagy számú német katonaság állomásozott. November 22-én, vasárnap a harangok már nem szóltak. A templomokban félelem közepette tartották az istentiszteletet. Hétfő reggel megindult a szovjet támadás. 1944. november 23-án a szovjet csapatok a német katonaság hathatós ellenállása ellenére elfoglalták a várost. Nagykapos felszabadult. A „felszabadulás“ a fasizmus alóli megszabadulást jelentette, de valójában egy újabb diktatúra vette kezdetét. A nyilasok egyszerre kommunistákká vedlettek át, és ahogyan látni fogjuk, a későbbiekben ők lettek Kaposon élet és halál urai.

Alighogy túljutott a front a magyar települések felett, a nőket és férfiakat munkára rendelték ki. Decemberben Kaposon és környékén összegyűjtötték a 18 és 55 év közötti férfiakat azzal, hogy háromnapi munkára viszik őket, ugyanis Nagymihály mellett repülőteret fognak építeni. A háromnapi „malenykij robot”-ból öt év oroszországi kemény kényszermunka lett. Sokan már útközben meghaltak. Nagykaposról 96 embert hurcoltak el, közülük hatvannégyen tértek haza. A harctéren katonaként elhunyt 20 ember, otthon civilként tizenhárom. A gulágról visszatértek sokáig emlegették a helyi szovjet parancsnokság egyik kiszolgálóját, a lóháton, fehér kesztyűben nyargalászó hajcsárt, aki az Ungvárról visszaparancsolt, és ezáltal már-már megmenekülő férfiakat Veskóc mellől fordította vissza, és küldte a deregnyői gyűjtőtáborba.

1944. december 3-án elhurcolták otthonából Mikolajcsik (Mikolay) Jánost, a katolikus iskola igazgató-tanítóját, Balogh Bálint gazdálkodót és Juhász Lajos vállalkozót. Máig tisztázatlan körülmények között eltűntek.

1945 tavaszán a helyi közigazgatás rendelete alapján minden felnőtt lakosnak bizottság előtt kellett bevallania nemzeti hovatartozását. Ennek alapján a magyarokat két csoportba osztották: azok, akik 1938 novemberében telepedtek le, rózsaszínű igazolványt kaptak, akik azelőtt is a településen éltek, fehér színűt. A rózsaszínű „cédula“ tulajdonosait minden előzetes felszólítás nélkül kitoloncolták az országból, a fehér „cédula“ tulajdonosaira várt a csehországi munkaszolgálat, a reszlovákizáció és a lakosságcsere.

A SzNT 33/1945. sz. „a fasiszta bűnösök, megszállók és kollaboránsok megbüntetéséről” szóló rendelete alapján megkezdték működésüket a szlovák népbíróságok. Országos viszonylatban sokkal több magyar nemzetiségűt ítéltek el ennek a rendeletnek az értelmében,  mint egyéb nemzetiségűt, ezzel is bizonyítva a magyar kisebbség háborús bűnösségét, jog-és vagyonfosztásának, valamint későbbi kitelepítésének jogosságát. Ilyen népbírósági per indult Dr. Kiss Bálint ügyvéd és Dr. Magda Sándor református püspök ellen, aki a magyar parlament felsőházának tagja volt. A vád szerint 1938 és 1944 között ők képviselték a magyar ügyeket és aktívak voltak a városvezetést illetően.

Ugyanis az első bécsi döntés alapján Magyarország visszakapta a trianoni békediktátum alapján elcsatolt Felvidéket, így 1938 novemberében Nagykapos ismét Magyarország fennhatósága alá került. Az anyaországba való visszatérés vagy ahogyan máig emlegetik, amikor „a magyarok bejöttek“ örömünnep volt a városban, virágcsokrokkal, énekszóval fogadták a kaposi emberek a bevonuló magyar katonaságot. Ennek egyik következménye lett a már említett népbírósági per. A vádlottakat Dr. Szekeres Albín járási főbíró védte. Dr. Magda Sándornak 1945 végén megtiltották az igehirdetést, annak ellenére 1946 Újév napján még imát mondott a templomban az üldözött magyarokért. A következő vasárnaptól már fia, Dr. Magda Barnabás tartotta az istentiszteletet. Ide kívánkozik még egy eset: a római katolikus templomban a szentmise végeztével, ami az akkori törvények értelmében csakis szlovák nyelvű lehetett (!), a katolikus iskola kántortanítója, Bacsár Károly elénekelte a katolikus magyarság néphimnuszát, a Boldogasszony Anyánk kezdetű éneket. Másnap, félve a retorziótól, elhagyta a várost, és önként áttelepült Magyarországra. 

1946-ban megjelent az ún. reszlovakizációs törvény, a magyarok teljes asszimilálásának hathatós eszköze. Megindult a „visszaszlovákosítási” kampány, azaz a törvény lehetőséget adott arra, hogy az „elmagyarosodott szlovákok” visszatérjenek „eredeti”, szlovák nemzetiségűkhöz. A Reszlovakizációs Bizottság mellett, amely a törvény végrehajtását irányította, a reszlovakizáció legagilisabb szervezete a Szlovák Liga és a Szlovák Matica volt. A nagykaposi járást, tekintettel magyar többségű lakosságára, a kiemelten kezelendő járások csoportjába sorolták. Nagykaposon a Schlanger-féle vendéglő nagytermében (régi mozi épülete) megtartott nagygyűlésen Dr. Szabad Antal volt ungvári magyar királyi ügyész mondott agitáló beszédet szlovák nyelven. A teremben lévők között alig volt olyan, aki értette volna a szlovák nyelvű beszédet, ezért többen felkérték, hogy mondandóját magyar nyelven is közölje. A rendezők nagy felháborodására a lényeget megismételte magyarul:

Nagykapos lakossága tagadja meg magyarságát, „térjen vissza“ a szlovák nemzet kötelékébe. A „rendezők“ és néhány helyi lakos, igyekezett rábírni, főleg a tétovázó magyarokat arra, hogy saját érdekükben, gyermekeik jövőjének érdekében írják alá a reszlovakizációs nyilatkozatot. Sok helyen nem riadtak vissza a lelki kényszer alkalmazásától sem, mintegy „megsúgták“, hogy aki reszlovakizál, az majd mentesül a kitelepítés alól. Nagykaposon jelentős tiltakozás indult a reszlovakizáció ellen, ezt támasztják alá az előkerült korabeli dokumentumok.

1947-ben önként áttelepült Magyarországra Dr. Kiss Bálint ügyvéd és felesége, valamint Dr. Magda Sándor református püspök és felesége.

1947-ben politikai okokból 25 kg-os csomaggal, kényszerből elhagyta Nagykapost Balogh Kálmán, Hornyák Béla és Kárpáti János. Ezek után már sok nagykaposinak megpecsételődött a sorsa.

3. rész

A nagykaposi magyarok kitelepítése

A Csallóközben 1947 elején megkezdett kitelepítés 1948 őszén elérte a nagykaposi és környékbeli magyarokat. 1948. szeptember 13-án tizenhárom család kapta meg az ún. „áttelepítési cédulát“, szeptember 20-án még egy, a Hegedűs család, vagyis azon családok, akiknek háza és vagyona megtetszett az 1946-ban itt járt magyarországi áttelepülőknek, és akiket sikerült néhány helybeli „szervezőnek“ rávennie arra, hogy települjenek át Magyarországról Csehszlovákiába, esetünkben Kaposra. Az áttelepülési értesítőben uatsították az áttelepítendőket, hogy szerezzék be a szükséges iratokat: anyakönyvi-, telekkönyvi kivonatokat, mert azokra szükség lesz Magyarországon.

A Nagykaposról  1948 októberében erőszakkal kitelepített családok névsora:

  1. Agárdi Antal, Kolónia, 2 szülő, 2 gyermek
  2. Asztalos Sándor, Fő utca, 1 nagyszülő, 2 szülő, 2 gyermek
  3. Danyi János, Kiskapos, 2 szülő, 3 gyermek
  4. Hegedűs Sándor, Fő utca, 2 szülő, 3 gyermek
  5. Kiss Ernő, Csepely utca, 2 szülő, 2 gyermek
  6. Köblös Ferenc, Csepely utca, 2 szülő, 4 gyermek
  7. Köblös Gyula, Csepely utca, 2 szülő, 2 gyermek
  8. Lengyel Istvánné, Új sor, 1 szülő, 2 gyermek
  9. Papp Bertalan, Kiskapos, 1 nagyszülő, 2 szülő, 1 gyermek
  10. Papp Lajos, Fő utca, férj és feleség
  11. Pellei István, Zöldág utca, 2 nagyszülő, 2 szülő, 2 gyermek
  12. Rindó József, Új sor, 2 szülő, 1 gyermek
  13. Simkó József, Csepely utca, 1 nagyszülő, 2 szülő, 1 gyermek
  14. Szőlősi Ferenc, Csepely utca, férj és feleség

Sötét, drámai napokat élt át a város magyarsága. Senki sem tudhatta, mi és ki következik mindezek után. Teljes volt a bizonytalanság és a félelem.

1948 október első hetében megérkeztek Magyarországról a MATEOSZ-teherautók Nagykaposra, ezek szállították a kitelepítendők ingóságait a vasútállomásra. 1948 október első hetében megérkeztek Magyarországról a MATEOSZ-teherautók Nagykaposra, ezek szállították a kitelepítendők ingóságait a vasútállomásra. Minden család magával vihette bútorait, beérett mezőgazdasági terményeit, kisebb gépeket és háziállatokat. 1948. október 6-án négy családot: Hegedűs Sándor, Papp Bertalan, Pellei István, Rindó József családját és azok ingóságait rakták vagonokba a kaposi állomáson. A negyvennyolc megrakott vagon még másnap is az állomáson vesztegelt, várva az indulásra. A többi családot – talán félve az esetleges tiltakozásoktól –  már a távolabbi, a vajáni vasútállomáson vagonírozták be.

A családtagok az állomás területét nem hagyhatták el. De eljöttek hozzájuk a kaposi és a vajáni állomásra a rokonok, barátok, szomszédok, közeli és távoli ismerősök egy utolsó kézfogásra, egy utolsó ölelésre. A szerelvényeket csak október 8-án indították útjára. A vagonok nyitott ajtajában álltak a búcsúzó kaposi magyarok, egyre távolodva otthonaiktól. Amíg csak látni lehetett a vonatból, integettek, kinyújtott karjaikkal búcsút intve eddigi életüknek is. Azt, hogy mit éreztek abban a pillanatban, amikor a vagonajtó rájuk zárult, csak ők tudhatták. Csak ők tudhatták, milyen fájdalommal és keserűséggel hagyták itt szülőföldjüket. A szerelvénnyel október 10-én, éjfélkor lépték át a csehszlovák-magyar határt. Az első állomáshelyen, Sátoraljaújhelyben az Áttelepítési Bizottság nyilvántartásba vette a kitelepített kaposiakat, és megkapták az ún. „kék cédulát“, ami később hivatalos irataik kiállítására szolgált. Itt nem tudtak tájékoztatást adni arról, hogy hová, Magyarország mely vidékére viszik őket. Hosszú, több napig tartó „utazás” vette kezdetét. Az októberi hidegben fázósan húzódtak meg a tehervagon belsejében. Egy-egy állomáson, amikor engedélyt kaptak rá, megetették és megitatták a háziállatokat.

A célállomásról a szerelvényt irányítók sem tudtak sokkal többet „utasaiknál”, ők is csak útközben kapták az újabb és újabb utasításokat. Két lehetőséggel számoltak: a Dunántúl vagy Békés megye. Végül a vonat Békés megye felé vette az irányt. Békéscsabára való megérkezés után hét családot Elekre, egy román határ menti, többnyire sváb nemzetiségű mezővárosba irányítottak, három családot Békéscsabán hagytak, a többieket a Békéscsaba környékén elszórt tanyák valamelyikébe vitték. Az elekiek a vasútállomáson ellenszenvvel fogadták a hét családot. A kitaszítottakból, az erőszakkal elüldözött magyarokból, az itteni lakosság szemében betolakodók lettek. Megtörtént az is, hogy az őrzésükre kirendelt karhatalom mentette meg a családokat az állomáson való kirablástól. Esetenként pedig olyan megalázó helyzetbe kerültek, hogy a számukra lakóhelyül kijelölt házban még ott volt a kitelepülni kényszerülő sváb család.

A hetek, hónapok múlásával sikerült valamelyest a családoknak beilleszkedniük az új környezetbe. De esténként, amikor egymás közt voltak, a kaposi otthonról álmodoztak. Kezdetben még azt latolgatták, hogy ez a helyzet nem tarthat örökké, bizakodtak abban, hogy a jogtalanságot hamarosan orvosolni fogják. Mint tudjuk, nem így történt.

1948 októberében önként, de valójában a sors hozta kényszerből elhagyta Nagykapost és Magyarországra áttelepült:

  1. Juhász Imre, a csepelyi református gyülekezet lelkésze és felesége
  2. Kropok István, Vasút utca, 2 szülő, 2 gyermek
  3. Lobó János, Csepely utca, egyedül
  4. Pápai Istvánné, a református iskola igazgató-tanítójának felesége négy gyermekével

1948. december 13-án kitelepült:

  1. Bellák Barnabás, nagyszelmenci református lelkész, 1 szülő, 2 gyermek
  2. Csanálosi Géza, Fő utca, 2 szülő, 4 gyermek
  3. Galgóczy István, ungmogyorósi bíró, 2 szülő, 2 gyermek
  4. Ladányi Sámuel, veskóci bíró, 2 szülő, 3 gyermek
  5. Hadházi István, idős tanító, Zöldág utca, apa és lánya

1960-ban önként áttelepült Magyarországra Mikolay Jánosné két gyermekével. Ma már az egykori családfők örök álmukat alusszák valahol Magyarországon, lassan elmegy a második generáció is. De itt vagyunk mi, akik nem felejtjük el azt a gyalázatot, ami a huszadik században megesett elődeinkkel! Nekünk adatott meg az a kötelesség, hogy megidézve a múltat, emlékeztessük a jelenkor és a jövő nemzedékét! Éljünk vele!