Pár napja megjelent egy cikk ezen a honlapon, amely aránylag nagy olvasottságnak örvendett, és a Facebookon is felkavart érzéseket pro és kontra, mondhatnánk azt is, hogy nagyon sokan (úgy tűnt, főleg az érintettek) felháborodtak a történeten, kikérve maguknak azt, hogy a szerelem nem lehet nemzetiségfüggő.
Nos – mint a cikk szerzője – úgy gondoltam, hogy meg kell szólaltatni a szlovák feleséget is. Nem volt nehéz szóra bírni, hiszen érintettként ömlött belőle a szó. Először is kikérte magának, hogy a történetben negatív színben lett feltüntetve, hiszen ő nem vétett senkinek, boldog házasságban él a férjével, aki soha nem bántotta őt azért, mert szlovák. A cikket amúgy az unszolására a férje fordította le neki. Ő úgy gondolja, hogy ha a férje feleségül vette őt a gyermekük megszületése után, akkor kötelessége a törődés és kötelessége, hogy a családja érvényesüléséért mindent megtegyen.
Ez alatt azt is érti, hogy a gyermekük szlovák iskolába járjon és jó szlovák legyen, egyrészt azért, mert ez a város, ez a régió már száz éve Szlovákia és az is marad. (Bölcsen csendben maradtam, mert folytatni akartam a beszélgetést).
A magyar nyelv nem ér semmit, hiszen sem a hivatalokban, sem a boltokban, sem az üzleti életben nem köteles senki sem érteni azt, használni meg pláne nem, indokol bőszen.
Hogy nézne az ki, ha a járási hivatalban, vagy a rendőrségen minden magyarul is lenne, szóban és írásban?! Az pedig teljes diszkrimináció lenne, ha például csak olyan hivatalnok dolgozhatna a vasúttól a bíróságig kulcspozíciókban, aki magyarul is tud.
Csak nem várná el (mondja nekem szegezve feldúltan a kérdést), hogy én, mint tiszta szlovák nemzetiségű hivatalnok (mert állami hivatalban dolgozik), megtanuljak magyarul az önök kedvéért?! Vagy ha nem tanulnék meg, akkor elbocsátanának?! – zárja egy nagy felkiáltójeles kérdőmondattal a monológját.
Lehiggasztva érzelmi kitörését, megkérdeztem tőle, hogy északi szlovákként tudott-e azelőtt valamit a magyarokról? Szinte semmit, mondja ő, az iskolában annyit tanultak, hogy a magyarok elnyomták a szlovákokat ezer évig és Apponyi alatt a szlovák iskolákban magyarul is kellett tanulni a gyerekeknek. Mint most a magyar gyerekeknek a magyar iskoláikban – érvelek én.
Egy pillanatra elgondolkozik. Na jó, folytatja, de olyan is volt, hogy a vasutas dédnagyapámnak Árvában tudnia kellett sok magyar vasúti kifejezést is. Mint most a sok itteni magyar nemzetiségű vasutasnak – replikázok –, sőt most csak és kizárólag szlovákul kell tudnia, mert csak azt használja a vasút. Kicsit összezavarodik, majd folytatná, de most én jövök.
Hallott-e már Santiago de Compostela városról, kérdezem, de folytatom a kérdésem indoklását. Az a város a spanyolországi Galícia tartományi fővárosa, ahol a galegó nép él, az El Camino zarándokút mentén, és bizony ebben a tartományban nem a spanyol az első hivatalos nyelv, hanem a galegó.
A tartományi (autonóm) parlamentben szóban és írásban először a galegó nyelvet használják, mert az az első hivatalos nyelv, és csak utána a spanyolt. El tudja-e képzelni, hogy Szlovákiának ebben a régiójában, ahová ő leköltözött a férjéhez, a magyar nyelv lenne az első hivatalos nyelv, és a szlovák csak a második?
Megáll a kávéskanál a kezében, és benne az ütő. Leteszi a kiskanalat a kistányérra, majd rám néz és csak ennyit mond: maga most ugye hazudik nekem? Nem, mondom én, és kinyitom neki a telefonos fotóalbumomat, mert készültem. Az ötödik fotó után eltolja magától a mobilomat és lakonikusan csak ennyit mond, nálunk ilyen nem lehet! Miért is? – kérdezem érdeklődve. Mert ez Szlovákia – jön a tipikus válasz, majd folytatja, amit ott azok a gale… vagy micsodák elértek, az az ő dolguk, itt ilyen nincs és kész.
Most én jövök a kérdésemmel: ha a galegók kiharcolták ezt a jogukat, ilyen alapon a magyarok is kiharcolhatnák ugye, mint ahogyan Štúrék is kiharcolták a jogokat a szlovákoknak? – és mosollyal enyhítem a kérdés élét. Tetszik tudni – folytatom –, az a gond, hogy az ilyen vegyes házasságokban 90%-ban a magyar házastárs alkalmazkodik és adja fel a magyarságát, és ezzel a magyar nemzet veszít el egy csomó magyart.
Ugye megérti, hogy ez nekünk rossz, és most képzelje ezt el fordítva. Szürcsöl egyet a kávéjából, ezzel időt nyer, hogy elgondolkozzon. Értem, mondja, majd hátradől. Érdekes, erről a férjemmel sosem beszélgettünk.
Igaza van, hogy a gyerekünk egy szlovák és egy magyar embertől van, de mire felnő, az egyik nemzet elveszít egy embert.
Tudja, ha önöknek lenne receptjük az ilyen helyzetekre, akkor én igazából nem bánnám, hogy a gyerekem magyar is legyen, én nem veszítenék vele, önök, magyarok meg nyernének egy magyart, mondja nevetve. Win-win, kacsintok én.
Mosolygok rá, és most én szürcsölök egyet a kávémból, hogy időt nyerjek arra, hogy feltegyem az utolsó kérdésemet:
tehát ha visszanyernénk a fiát magyarnak, azt nem bánná? Nem, vágja rá határozottan, hiszen az apja végső soron magyar! A maguk dolga, hogy ne veszítsék el azt, ami félig a maguké is, és már kacag.
Váltunk még pár szót az időjárásról és pármondatos tiszteletkörök után szívélyesen búcsúzunk egymástól. Amikor otthon a géphez ülök, hogy megírjam a „képzelt riportot”, már tudom, mi lesz az utolsó mondat.
Ez a mi dolgunk, és nem is kevés!
Utóirat: sokan dörgedelmesen utasítják rendre a saját értékrendjük szerint az ilyen „elfajzott magyarokat”, miszerint miért nem tudnak megmaradni annak, aminek születtek. Nem hajlandók elfogadni, hogy a való élet nem az ő szájuk íze szerint létezik és bizony
több tízezer ilyen magyar él a Felvidéken is, akinek az értékrendje más, mint nekünk, nemzeti érzelműeknek, de ha mi ezeket az embereket nem édesgetjük magunkhoz, hanem megvetjük, azzal mi nem leszünk többek, hanem kevesebben leszünk!
A mi dolgunk, hogy ezeket az embereket magunkhoz csábítsuk, nevelgessük, formáljuk és ezzel a nemzetünket gyarapítsuk. Aki fennen hangoztatja, hogy a káposztában ő a kemény rész, a „csuma” és a külső levelek semmit nem érnek, az nagyot téved, én még nem láttam csak csumát a földeken. A káposzta úgy káposzta, ahogy van, csumástól, levelestől! Aki ezt nem érti, az semmit nem ért a magyar életből.
Felvidéki nemzetstratégia kell, gyakorlati megoldásokkal, mert „senkit nem hagyhatunk az út szélén!” Ez a mi dolgunk!
Én is ezen dolgozom többedmagammal, mert elég volt az üres öntömjénező szócséplésből és az önámító pótcselekvésekből.
Forrás: Papp Sándor/ felvidek.ma
