Mindenekelőtt sietve leszögezzük: az uzsorás, a közhiedelemmel ellentétben nem valami sátáni jelenség. Azaz nem az a beesett arcú, pergamen-szürke bőrű, csombókos hajú és görnyedt hátú undorító irodalmi figura, aki éjszaka a szorosra zárt ajtók mögött számolja mocskos csalással szerzett nehéz aranytallérjait.
Korántsem. Sőt, nagyon is tisztán és ápoltan öltözködik, nem egy esetben divatosan, van háza (szép háza, sokkal szebb, mint akiknek kölcsönöz), és autója (sokkal jobb, mint akiknek kölcsönöz, mert azoknak nem is igen van már semmilyen). De akkor biztosan közutálatnak örvend?
Dehogyis. Igen is elismert, megbecsült, köztiszteletben álló személyiség. Nem fogod elhinni, de még szeretik is.
– Százötven százalékra – bólogat mosolyogva az egyik ilyen el- és közismert szakmabeli. – Testvér, ez olyan, mintha… ajándékba adnám.
Még csak azt sem mondhatjuk, hogy nincs igaza. Mert a kétszáz százalékhoz képest például tényleg tiszta ajándék. Ezek egészen megszokott tarifák. Akkor ez az uzsorás netán gonosz? Már mért lenne gonosz? Neki is van családja, gyereke, akit szeret, és akivel kézenfogva sétálgat. Megkérdezhetnénk még, hogy valaki tényleg ennyire nem tud számolni: ha ma kapok tíz eurót és holnap vissza kell adnom tizenötöt vagy húszat, akkor az hosszú távon biztos fizetésképtelenséget és újabb kölcsönöket jelent? Egyrészt tényleg vannak, akik ennyire nem tudnak számolni. Nem is kevesen. Kicsit bírálhatnánk az oktatáspolitikát is, amiért lineáris egyenleteket számoltat olyan gyerekekkel, akiknek erre a büdös életben nem lesz szükségük, s akik mellesleg a szorzótáblát sem ismerik igazán.
Másrészt, akik ennyire nem tudnak számolni, nem rendelkeznek különösebben erős jövőtudattal sem. (Mindig ezt a legnehezebb felfogni azoknak, akik életenergiájuk jelentős részét a jövőtől való rettegésnek szentelik: spórolj, mert nem tudod, mit hoz a holnap, halmozz fel anyagi javakat, mert mi lesz, ha nyugdíjas leszel, stb. Ezekből az irreális félelmekből igen jól táplálkozik az összes bank és biztosítótársaság.) A többségnek fontosabb a ma, tehát ma kell kölcsönkérnem, hogy ma vásárolhassak. Kész. Nem hiszik el, de ez egy boldog életfilozófia. Kevés nyomasztóbb gond van, mint a holnap gondja, s aki ezt képes lerázni, eljuthat az „aki az ég madarait táplálja” sajátosságú közöny állapotába.
Hol hát itt a baj?
Régen volt, igaz sem volt. (Dehogynem.) Bőszen csikorogtak a fékek a vidéki kisváros egyetlen postája előtt és az ócska autó lökhárítója öt centire áll meg a viseltes ruházatú kölcsönkérő térde előtt, aki arra a merész következtetésre jutott, hogy ő ezúttal nem is akar fizetni tulajdonképpen. Egy kicsikét az is zavaró – de csak egy kicsikét -, hogy egy kisírt szemű kis romalányka rohan át szó szerint ordítva és átkozódva a téren. – Torkára tették a kést – suttogja valaki, aztán gyorsan el is hallgat, mert mit lehessen tudni. Amúgy meg déli tizenkettő lehet, meg is szólalnak mindjárt a békés szavú harangok a város felett.
– Az ő dolguk – ránt vállat az utca embere, aztán hazamegy walówilágot nézni, hogy egy kicsit a műveltség hákettőójával is megpermetezhesse magát a kultúra zuhanyrózsájából.
Hát persze, magánügy. Magánügy, mint a híd alatt alvó hajléktalanok, a kukából táplálkozók, vagy az asszonyt verő férj (vagy fordítva, mert azért ilyen is van).
Magánügy. Mindaddig, míg nem veled történik.
Ez az egész uzsorásdi most már sokkalta gördülékenyebb. Kényelmes. Gyors. És életveszélyes. Aranykártya, ezüstkártya, gyémánt és platina. Mínuszba menni, pluszba soha vissza nem térni, eladni a jövődet anélkül, hogy tudnál róla. Oly csábító, oly könnyű: aláírsz néhány papírt és odanyomják a kezedbe. Kedvesen. Udvariasan. Gyorsan. A fogyasztói Sátán roppant hatékony és egyfolytában mosolyog. Még meg is becézgetnek, szerencsétlen. Pistike, Palika, Józsika drága, maga régi kliensünk, most van egy ilyen jó futamidő, valami fantasztikus THM, de lépni kell, csak magának Józsikám, mert éjfélkor lejár az akció. Igen, ma. Igen, éjfélkor pontosan, nagyon jól döntött, nekünk mindenesetre nagyon jó, az biztos. A kamatlábakba és százalékszámításba beleszédült balek egy idő után a saját lábát sem tudja, hol van, nemhogy a fejét. Aláír mindent, nagybetűt meg aprót is, minden mennyiségben, olvasatlanul. Így egy szerencsétlen nagymama egyetlen aláírással fél évszázadra leköti saját lánya jövedelmét, szerezve ez által az ügynöknek – pardon: már csak „manager” van – olyan osztalékot, mint a nagymami egész éves kisnyugdíjas jövedelme.
És végül, mikor elúszott az egész, – mert egyszer minden látványos kártyavár összedől, az biztos -, akkor jön a sírás, rívás, őszinte beszélgetés, amit sokkal hamarabb kellett volna, valamint válás, erkélyen kiugrálás, egyebek. A legutolsó utáni pillanatban, mikor a sátán – pardon: a „manager”- már pontosan tudja, hogy ez a kliens már zuhan, kap még egy utolsó lökést, csak úgy, egy kisujjal, ennyi már elég: „Maga régi kliensünk, Józsika, van egy ilyen előnyös futamidejű…” És Józsika zuhan, olyan mélységekbe, ahonnan nincs visszaút. Józsika másnap már egy cetlit talál a postaládájában, hogy asszongya: „lakását előnyös feltételekkel megvásároljuk, minden ügyintézést biztosítunk.” Vagyis féláron elkótyavetyélheted családod feje felől a tetőt, egy élet munkájának keserves gyümölcsét.
Szlovákiában „x” mennyiségű árverezés, végrehajtás folyik. Az „x” egy olyan rémisztő szám, hogy jobb le se írni, mert sokat elmond Szlovákia állampolgárainak pénzügyi képességeiről, vagyis inkább képtelenségéről. Ebben aztán végképp nincs különbség többségi vagy kissebségi állampolgárok között. A „pénzügyi analfabéták” száma egyre szaporodik, és ne legyenek illúzióink: az alapiskolák egyik új tantárgya, amely reális költségvetésre buzdítja a nebulókat, nem sokat jelent. Kölcsönző társaságok sem zárnak be, miért is tennének ily dőreséget. A fogyasztói állampolgár fogyasztani akar, és fog is, ha az ükunokája fogja törleszteni a kamatokat, akkor is. Legfeljebb majd dudorászhatják ama múlt ködébe vesző dalocskát: „ó, ó, ó, nagymami, drága nagymami.”
Nem szabad egyáltalában semmin sem csodálkozni egy olyan országban, ahol újgazdag uzsorások országos tisztségeket vásárolnak meg.
Eastman
További írások: https://eastendman.blogspot.com/
