Kiskapu és bádogosok

Szép új világunkban a csalásnak, átverésnek olyan sokféle formája létezik, hogy azt szinte számon tartani is lehetetlen. Múltkorában egy díszes társaságról esett szó, amely ,,utazási irodaként” sóz rá szerencsétlen nyugdíjasokra értéktelen kacatokat mesés összegekért. Ez a módszer nagyon is kifinomult, mondhatnánk akár viszonylag kulturáltnak is.  Kell hozzá némi gógyi – nevezzük észnek, ha akarjuk -, kell sziklaszilárd jogi alap – egy gyakorlatilag megtámadhatatlan adásvételi szerződés, kell egy nagyon jól megszervezett logisztikai háttér.

Durvább pénzszerzési módszereket használnak például a román csatornaszerelők, akik echte magyarnak vallják magukat. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt sötét fickók ezek, akik előszeretettel specializálják magukat nyugdíjasokra, esetleg egyedülállókra. Hogy miért? Először is: nagyon ritka az az idős ember, aki csukja a kapuját. Ők még a bizalom légkörében nőttek fel, egy olyan világban, ahol a szomszéd bármikor átjöhet egy tányér túrós lepénnyel és vice versa. Másodszor: az idős állampolgárok rendszeresen nyugdíjhoz jutnak, és ebből csodával határos módon még félre is tudnak tenni. Apránként, sok-sok hónapon át így szedik össze  a ,,temetési pénzt”, ami jelenleg minimum egy-két ezer euró. Harmadszor: a nyugdíjasok között viszonylag kevés a feketeöves karatézó, aki azt a gané bagázst – pardon: bádogos szakmunkásokat – egyszerűen leverné a földbe, ahogy illik. Ja: és nem tesznek feljelentést, mert semmiféle rendőrségben és csendőrségben nem hisznek egy leélt élet tapasztalataival a hátuk mögött. Közrejátszik természetesen egy erős pszichikai gátlás is: akit annyira nagyon átvertek, hogy a füle kétfelé áll és utólag szembesül azzal, hogy milyen primitív, megalázó módon verték át, az inkább igyekszik miharabb elfelejteni az egészet. Sőt: hogy önbecsülését legalább valamelyest megőrizze, perverz módon ilyeneket mond: – Ennek a munkának ennyi az ára. És milyen gyorsan dolgoznak. Persze. Gyorsan, mert mielőbb el akarják húzni a csíkot, míg valaki el nem kezd gondolkodni.  Ennyi az ára, mi? Ezerhatszáz euró kétórás munkáért, mi? (Megtörtént.)

Na, de lássunk egy konkrét példát, „mely többet ér ezer csalfa szónál”, ahogy a híres dán mondás tartja.

Manyi néni magányos nyugdíjas. Pipa. A kaput sose csukja be, ha a fia ezerszer húzza rá az eget, akkor se. Újabb pipa. Naná, hogy van otthon temetési pénze. Főpipa. Szépen fejlett, munkanélküli, tetovált izomcsávó jön fel az udvarra. Nyilván ő a Főbádogos. Manyi néni a kiskertben kapálgat.

– Nagyon olcsón dolgozunk… nagyon jól… megmondhassák, akiknél vótunk….

A Főbádogos arcán elszánt segíteni vágyás és a szakma iránti végtelen alázat földöntúli visszfénye ragyog. (Ezt tükör előtt gyakorolta, biztos.)

Manyi néni egyből bedől.

-Hát, nézze meg.

Izomcsávó Főbádogos szakértő szemmel szemügyre veszi a lefolyócsatornát, amiből egy cső mered ki egy rozsdás pléhhordóba, az esővíznek. Virágoknak csak az a jó.

Főbádogos ezután egy súlyos mozdulattal letépi az egészet.

– Látja, milyen rohadt…. biztos ilyen az egész házon.

Manyi néni hümmög. Hát, nem is gondolta volna.

– Hát jól van….megisznak egy kávét?

Ekkor már hárman sündörögnek az udvaron. Be a konyhába, csüccs.

És ekkor kérnek egy nagy vasrudat. Vagy csövet, ami van. Manyi néni rövid gondolkodás után hoz is. Nem is tudta, hogy ilyen is kell a csatornaszereléshez. Kávé megivódott, a mesterek munkához látnak. Gyorsan dolgoznak, meg kell hagyni. Manyi néni kimegy gyomlálni, mit fog itt lábatlankodni. Mire visszajön, az egyik szaki a pince irányába igyekszik, a másik a nappaliba kotorász a fiókos szekrényben.

– Maga meg mit keres ott?

Választ nem kap. Csak egy kérdést.

– Ebbe mi van? – emel ki egy borítékot csalhatatlan szimattal a Főbádogos. Manyi néni már kezd tisztába jönni, hogy kikkel van tulajdonképpen dolga. Meg mindig is felvágott nyelve volt.

– Abba? Ló… – és egy négylábú haszonállat olyan testrészét nevezi meg, ami abba a borítékba semmiképpen sem férhet bele.

Főbádogos otthonosan kinyitja a nagyszekrényt, ha már itt van, és visszahőköl. Manyi néni fia hivatásos katonatiszt volt, sorban állnak a paszományos egyenruhák.

– Hát akkor mi megyünk is… kérem a pénzt. És mond egy összeget, hogy Manyi nénivel megfordul a világ.

– Nekem annyi nincs. – hebegi.

– Kérjen kölcsön, de gyorsan ám. Vagy menjek a vasrúdért?

 Manyi néni feladja. Olvasott, tájékozott hölgy, tudja jól, hogy gyönyörű biztonságos demokráciánkban évente agyonvernek néhány magányos kisnyugdíjast nyaknélküli, tetovált izomcsávók. És végigjárja a szomszédokat. Majd lassan letörleszti az adósságot. Sokáig élt még, sok gyönyörű virágot nevelt csodálatos kertjében, amit mindig megbámultak az emberek.

De a kiskaput továbbra sem zárta be soha. Mert hát akkor, hogy jön át a szomszéd néni a túrós lepénnyel.

További írások: https://eastendman.blogspot.com/