Kései tavasz

Az idén valahogy késik a tavasz. Március idusa régen elmúlt, s ha napközben csordult is az eresz, éjszaka keményen fagyott nem is oly rég. A medve? Persze, kijött, vagy úgy egy hónapja, mikor éppen mínusz húsz fok volt árnyékban. Mesélik, hogy csak ásított egy nagyot, visszaállította az ébresztőóráját egy hónappal és visszacsoszogott a barlangjába. Szavahihető szemtanúk szerint – ilyenek mindig vannak – a válla fölött még hátra szólt: – Nyugi. Még nincs itt az ideje.

Hogyhogy nincs itt az ideje? A fenébe is, tavaly ilyenkor már virágzott a…  az kis izé… olyan kis sárga, tudják. De az éven? Kérem, itt jégvirágon kívül még semmi sem nyílt. Igaz, abból viszont bő volt a termés.

Na és az igazi virágok? Hol vannak az igazi virágok? Virágot akarunk! Ibolyát, ilyesmit! Persze nem alulról szagolni, azt azért nem. De március közepén minimum hóvirágot igénylünk! Sőt! Követelünk! Ki szerez igényt jogos virágköveteléseinknek? Nem. Szóvirágokkal nem érjük be! (Azokkal már amúgy sem.)

Újabb szavahihető tanúk – nem azok, akik a medvével beszélgettek, hanem egész mások – szerint egy hóvirág már ki is bújt Kelet-Szlovákiában – tudják, az a terra incognita Kassa után -, de amikor megcsapta az éjszakai hideg, esze nélkül ugrott fejest nyomban vissza az avarba és rémülten annyit mondott csak: – Huuú!

Igaz, aztán még hozzátette szomszédjához, az ibolyához fordulva: – Nem kéne azért mégiscsak készülődni?

Mire az ibolya megvetően nőtt egy tizedmillimétert majd továbbra is némaságával tüntetett. Magában persze azt gondolta: „Mit merészel ez a pimasz… sápadtarcú?

Tény és való, hogy az ibolyának kék a vére, ezen kár is lenne vitatkozni, nyilván azért ilyen rátarti. Tessék? Hogy az ibolya szerény? Ugyan kérem, ne üljenek már föl az ócska babonáknak! Tudnánk mesélni az ilyen szerénynek nevezett ibolyákról, mi?

Tavaly ilyenkor mán tán rózsa is volt, én mondom. Tessék? Nem, nem a zuhanyrózsa virított ki. Nem, nem is az influenzajárványt kísérő lázrózsák. És nem is a rózsám, tubicám szökkent szárba.

Valahogy ezek a madarak se igen jönnek. Reggel kinyitom az ablakot, hát egy nagy varjú telepszik a diófára, erősen a szemembe néz és tömören csak annyit mond: – Kár.

Na jó, a varjú az egy született pesszimista. De hol vannak a többiek? Pl. gólyamadár? Kapd össze magad, dominószínű édes egykomám, mert, ha késel, idén megint nem áll meg nemzetségünk vészes fogyása.

Szavahihető tanúk persze tudják, mi az ábra. A gólyamadár ott áll a Nílus partján, térdig békában, közömbösen tisztogatja a csőrét, és közben hallgatja az északi híreket. Ezek persze nem olyan széllelbéleltek, mind az emberek hírei. Ha csak annyira lennének igazak, a gólyamadár már régen híres kövület lehetne, a gyerek-utánpótlásról meg valami egész más állat gondoskodna. Talán a vadnyúl. Ki tudja, lehet, hogy más lenne úgy az élet. A gólya évente egyszer, a max. kettő-három gyerekével… a vadnyúl meg azért… lehet, hogy úgy elszaporodnánk, akár a – vadnyulak.

Na szóval, a gólya hallgatja az északi híreket, klappint egyet a piros csőrével, ami nagyjából azt jelenti: – A naptár az csak naptár. Pont olyan gyarló emberi találmány, mint a többi. Sokkal biztosabb dolgok vannak a világon, még ha láthatatlanok is. Én meg nem megyek sehova, mert a Kárpát-medencében ott fagynák rakásra. Különben is, lehet, hogy éppen véget ért a Kis Éghajlati Optimum, és ez már a soron következő jégkor első fuvallata. Több dolgok vannak földön s égen, mintsem bölcselmetek felfogni képes.

Ennyit mond csak a gólya, mert nem kenyere a szószaporítás. Szavahihető tanúk vannak rá, mert azok mindig mindenre vannak.

A tavasz meg csak késik és késik. De azért lassan csak megjön.

Már a tavasz se a régi, én mondom.

További írások: https://eastendman.blogspot.com